Archive for 2016. június

Martin Heidegger: KÉRDÉS A TECHNIKA NYOMÁN

június 12, 2016

CERN

A következőkben kérdezünk a technika nyomán. A kérdezés felépít egy utat. Ezért tanácsos mindenekelőtt magára az útra figyelni, nem pedig megragadni egyes állításoknál és címeknél. Az út a gondolkodás útja. Többé vagy kevésbé észrevehetően minden gondolati út különös módon a nyelven át vezet. Amire kérdezünk: a technika, és ezáltal szabad viszonyt szeretnénk előkészíteni hozzá. Szabad a viszony, ha emberi létezésünket megnyitja a technika lényege előtt. Amennyiben ennek megfelelünk, akkor leszünk képesek megtapasztalni a technikait a maga körülhatároltságában.

A technika nem azonos a technika lényegével. Amikor a fa lényegét keressük, észre kell vennünk, hogy az, ami minden fát, mint fát áthat, az nem a fák egyike, ami a többi fa között megtalálható volna.

Így aztán a technika lényege sem valami technikai. Ezért addig soha nem tapasztaljuk meg a kapcsolatunkat a technika lényegével, amíg csak a technikait képzeljük el vagy műveljük, amíg csak kiegyezünk vele, vagy kitérünk előle. Mindenhol szolgaian a technikához maradunk láncolva, akár szenvedélyesen igeneljük, akár nemet mondunk rá. A legsúlyosabban mégis akkor vagyunk a technikának kiszolgáltatva, ha mint valami semlegeset szemléljük. Ez az elképzelés ugyanis, amelynek manapság az emberek kü- lönösen szívesen hódolnak, tökéletesen vakká tesz minket a technika lényegével szemben.

Valaminek a lényege régi tanítás szerint az, ami. Amikor azt kérdezzük, mi is az, akkor kérdezünk a technikára. Mindenki ismeri a két állítást, amelyek kérdésünkre választ adnak. Az egyik azt mondja: a technika eszköz célok elérésére. A másik: a technika az ember egy ténykedése. A technika mindkét meghatározása együvé tartozik. Tudniillik emberi ténykedés célokat kitűzni, ezekhez eszközöket beszerezni és használni. Ahhoz, ami a technika maga, az eszközök, készülékek és gépek készítése és használata is hozzátartozik, hozzátartoznak ezek az elkészítettek és felhasználtak maguk is, továbbá azok a szükségletek és célok, melyeket ezek szolgálnak. Ezen el- és berendezések egésze a technika. A technika maga el- és berendezés, latinul mondva: instrumentum.

A technikáról használatos vélekedést, miszerint az eszköz és emberi cselekvés volna, el lehet nevezni a technika instrumentális és antropológiai meghatározásának.

Ki akarná tagadni ennek helyességét? Nyilvánvalóan arra irányul ez a meghatározás, ami az ember szeme előtt van, ha a technikáról beszél. Sőt a technika instrumentális meghatározása olyan ijesztően igaz, hogy még a modern technikára is találó, amiről egyébként bizonyos joggal állítják, hogy a régebbi kézműves technikával szemben valami merőben más, és ezért új. Az erőmű is, turbináival és generátoraival egy emberek készítette eszköz, emberek állította célhoz. A rakétarepülő, a nagyfrekvenciájú gép is eszköz a célokhoz. Természetesen egy radarállomás kevésbé egyszerű, mint egy szélkakas. Természetesen egy nagyfrekvenciájú gép elkészítése megköveteli a technikai-ipari termelés különböző munkafolyamatainak egymásba kapcsolódását. Természetesen egy fűrészmalom a Fekete-erdő valamely eldugott völgyében egyszerű eszköz a Rajnába épített vízierőműhöz képest.

Így igaz: a modern technika is eszköz célok elérésére. Ezért a technika instrumentális elképzeléséből indul ki minden meghatározás, hogy az em- bert a technikával megfelelő viszonyba hozza. Azon fordul meg minden, hogy a technikát mint eszközt megfelelő módon alkalmazzuk. Az ember azt akarja, ahogy ezt mondani szokás, hogy a technikát „szellemileg kézben tartsa”. Úrrá akar lenni rajta. Ennek akarása annál parancsolóbbá válik, minél inkább fenyeget a technika azzal, hogy kicsúszik az ember uralma alól.

De feltéve, hogy a technika nem csupán puszta eszköz, hogy áll a dolog az akarattal, amely uralására tör? De hiszen azt mondtuk: a technika instrumentális meghatározása helyes. Úgy bizony. Ami helyes, az mindig valamiféle találó dolgot állapít meg a fennállóról. Mégis, a megállapításnak, ahhoz hogy helyes legyen, semmiképpen sem kell a fennállót a maga lényegében feltárnia. De csak ott lép elő az igaz, ahol ez a feltárás megtörténik. Ezért ami csupán helyes, az még nem az igaz. Csak az igaz által kerülhetünk szabad viszonyba azzal, ami bármely dolog lényegéből minket illet. A technika helyes instrumentális meghatározása ennélfogva még nem mutatja meg nekünk a technika lényegét. Ahhoz, hogy eljussunk ide, vagy legalábbis a közelébe, a helyesen túl az igazat kell keresnünk. Meg kell kérdeznünk: mi az magában véve, hogy instrumentális? Hová tartoznak az effélék, mint eszköz és cél? Az eszköz valami olyasféle, ami által valamire hatni tudunk és így elérünk. Aminek hatás a következménye, azt oknak nevezzük. De nemcsak az az ok, aminek révén hatás történik. A cél is, amelyhez híven az eszköz fajtája meghatározódik, oknak számít. Ahol célokra törekednek, ahol eszközöket használnak fel, ahol az instrumentális uralkodik, ott okozatiság, kauzalitás munkál.

Évszázadok óta azt tanítja a filozófia, hogy négy ok van: 1. a causa ma- terialis, ami a matéria, az anyag, amelyből például egy ezüstcsésze készül. 2. a causa formalis, ami a forma, az alak, amit az anyag felvesz; 3. a causa finalis, ami a cél, például az áldozati szertartás, amely az általa kívánt csészét meghatározza formájában és anyagában; 4. causa efficiens, ami a ha- tást, magát a kész, valóságos csészét eredményezi; ez pedig az ötvös. Az eszközként elképzelt technika akkor tárulkozik fel, ha az instrumentálist visszavezetjük e négyféle okra.

De mi van akkor, ha a kauzalitás abban a tekintetben, ami ő volna, homályba burkolózik? Habár az ember úgy tesz évszázadok óta, mintha a négy okról szóló tanítás napnál világosabb igazságként hullott volna alá az égből, de most már ideje volna megkérdeznünk: miért éppen négy ok van? Mit jelent az említett négyre vonatkoztatva tulajdonképpen az, hogy „ok”? Mi határozza meg ilyen egységesen a négy említett ok okszerűségét, hogy ezek összetartoznak?

Mindaddig, amíg ebbe a kérdésbe bele nem bocsátkozunk, homályos és parttalan marad a kauzalitás és vele együtt az instrumentalitás, és ez utóbbival a technika szokásos meghatározása.

Az ember régóta mint hatóerőt képzeli el az okot. Hatni itt annyit jelent, mint: eredményeket, effektusokat célbavenni. A négy ok egyike, a causa efficiens mértékadóan határoz meg mindenfajta kauzalitást. Ez olyannyira így van, hogy a causa finalist, a finalitást már nem is számítják a kauzalitáshoz. Causa, casus a cadere – leesni igéhez tartoznak, és olyasfélét jelentenek ezek a szavak, mint ami arra hat, hogy végeredményként valami így vagy úgy sikerüljön. A négy okról szóló tanítás Arisztotelészre megy vissza. A görög gondolkodás területén és e gondolkodás számára azonban mindannak, amit a későbbi korok a görögöknél kauzalitás címén, kauzalitást elgondolva kerestek, éppenséggel nincs semmi köze a hatáshoz és végbevitelhez. Az, amit mi oknak, a rómaiak causának hívnak, a görögöknél aition az, ami valami mást lekötelez. A négy ok a lekötelezés egymás közt összefüggő módjai. Ezt egy példa világítja meg.

Az ezüst az, amiből az ezüstcsésze készült. Ez, mint ez az anyag (hylé), részes a csészében. Az ezüstcsésze viszont le van kötelezve az ezüstnek, azaz az ezüstnek köszönheti azt, amiből áll. De az áldozati eszköz nemcsak az ezüstnek marad lekötelezve. Az ezüst lekötelezettje mint csésze, nem csat vagy gyűrű, hanem csésze alakjában jelenik meg. Az áldozati eszköz így egyúttal a csészeféle alakjának, (eidos) is adósa. Az ezüst, amelybe az alak, mint csésze bocsájtkozik; a kinézet, amelyben az ezüstből való megjelenik, a maguk módján egyaránt részesei az áldozati eszköznek.

De részese még egy harmadik tényező is. Ez pedig az, ami a csészét jóelőre a fölszentelés és az áldozás területére határolja be. Ez határolja körül a csészét áldozati eszközként. Ami behatárol, az be is végzi a dolgot. Ezzel a véggel a dolog nem szűnik meg, hanem ebből kiindulva kezd azzá lenni, ami az előállítás után lesz. A bevégző, a beteljesítő ebben az értelemben hangzik görögül telosznak, amit túlságosan gyakran fordítanak „végnek” és „célnak”, és amit ezzel félreértelmeznek. A telosz lekötelezi azt, ami mint anyag és ami, mint megjelenés az áldozati eszköz részese.

Végezetül egy negyedik is részese a kész áldozati eszköz meg- és ké- szenlétének: az ötvös; azonban korántsem azzal, hogy hatóerőként a kész áldozati csészét mint az elkészítés effektusát eredményezi, nem mint causa efficiens.

Arisztotelész tanítása sem egy ilyen címmel megnevezett okot nem ismer, sem ennek megfelelő görög nevet nem használ.

Az ötvös megfontolja és egybegyűjti a lekötelezés három említett módját. Megfontolni görögül annyit tesz, mint: legein, logos. Ez az apophainesthai -on, a láthatóvá tevésen alapszik. Az ötvös úgy részes, mint az, akitől az áldozati csésze kivitelezése és önállósága első lépését kapja és megtartja. A lekötelezés három előbb megnevezett módja az ötvös megfontolásának köszönheti, hogy egyáltalán és ahogyan az áldozati csésze előállítása során színre lépnek és szerephez jutnak.

Az áldozati eszköz meg- és készenlétében így a lekötelezés négy módja munkál. Különböznek egymástól, s mégis együvé tartoznak. Mi egyesíti őket eleve? Miben játszódik le a lekötelezés e négy módjának összjátéka? Honnét származik a négy ok egysége? Mit jelent görögül gondolva ez a lekötelezés?

Mi maiak túl könnyen hajlunk arra, hogy a lekötelezést vagy morálisan hibaként, vagy pedig a működés egy bizonyos módjaként értelmezzük. Mindkét esetben elzárjuk magunk előtt az utat annak eredeti értelméhez, amit később kauzalitásnak neveznek. Amíg ez az út még nem nyílik, azt sem fogjuk megpillantani, hogy mi is tulajdonképpen az instrumentális, ami a kauzálisban nyugszik.

Hogy a lekötelezés előbb említett félreértelmezéseitől megóvjuk magunkat, világítsuk meg négy módját annak az oldaláról, amit leköteleznek. Példánk szerint az ezüstcsészének, mint áldozati eszköznek a meg- és készenlétét kötelezik le. Meglét és készenlét ( hypokeisthai ) jellemzi egy jelenlevő jelenlétét. A lekötelezés négy módja valamit megjelenít. Ezt a valamit elő-fordítják a jelen-valóba. Innét ezt szabadjára hagyják, és ilyen formában, tudniillik befejezett megérkezésében indítékot adnak neki. A le- kötelezés alapvonása ez a megérkezésbe való indíték. Az ilyen indíték ebben az értelmében a lekötelezés, ami nem más mint indíttatás (Ver-an-lassen). Az arra vetett pillantásból, amit a görögök a lekötelezésben, az aitia-ban tapasztaltak, az „indíttatás” szónak szélesebb értelmet adunk, úgy, hogy a szó a görög módon gondolt kauzalitás lényegét jelentse. Az indíttatás (Veranlassen) szónak használatosabb és szorosabb jelentése ezzel szemben csak egy meglökést, elindítást fejez ki, és a kauzalitás egészében egyfajta mellék-okra gondol.

De most miben játszódik le az indíttatás négy módjának összjátéka? A még nem jelenlévőt a jelenlétbe engedik jutni. Eszerint egységesen átjárja őket egy bizonyos vitel, ami a jelenlévőt színre viszi. Hogy mi is ez a tevés, azt megmondja nekünk Platón a Lakoma egyik mondatában (205b): „mert minden, ami a nem-létezőnek létezőbe való átmenetét (indíttatását) eredményezi, alkotás. (Telegdi Zsigmond fordítása).

Minden azon múlik, hogy a megalkotó létrehozást teljes tágasságában és ugyanakkor a görögök értelmében gondoljuk. Nemcsak a kézműves elkészítés, nemcsak a költői-művészi képszerűvé és láthatóvá tevés a megalkotó létrehozás, a poiésis. A physis is, a magától kibomló és megalkotó létrehozás, az is poiésis. Sőt, a physis a legmagasabb értelemben vett poiésis. Mert a physis-ben jelenlévőben magában (en heauto) van az megalkotó létrehozás kifeslése, mint például a bimbó kifes- lése. Ezzel szemben a kézműves és a művész által és a művészileg létreho- zott dolgok, például az ezüstcsésze létrejövésének kifeslése nem önmagában, hanem valami másban (en allo) van, a kézművesben és a művészben.

Az indíttatás módjai, vagyis a négy ok, így a megalkotó előállításon belül játszódnak. Ezáltal válik láthatóvá mind a természetben termett, mind pedig a kézműves és a művészetek által készített.

Hogyan történik ez a megalkotó létrehozás, történjék ez akár a termé- szetben, akár a kézművességben vagy a művészetben? Mi ez a megalkotó létrehozás, amiben az indíttatás négyféle módja játszik szerepet? Az indíttatás annak a jelenlevését érinti, ami mindenkor a megalkotó létrehozásban napvilágra kerül. A megalkotó létrehozás az elrejtettségből az el nem rejtettségbe hoz létre. Létrehozás csak akkor történik, amikor valami, ami el- rejtett, el-nem-rejtettségbe jön. Ez a jövés abban nyugszik és lebeg, amit mi feltárásnak (Entbergen) nevezünk. A görögök erre az alétheia szót használják. A rómaiak ugyanezt „veritas”-szal fordították. Mi azt mondjuk: „igazság” és ezen közönségesen az elképzelés helyességét értjük.

Hová keveredtünk? A technikára irányul kérdésünk és az alétheia-nál, a feltárásnál kötöttünk ki. Mi köze van a technika lényegének a feltáráshoz? A felelet: alapvető köze van. Mert a felfedésben van az alapja minden meg- alkotó létrehozásnak. Ez pedig egyesíti magában az indíttatás négy módját – a kauzalitást – és áthatja őket. Ezeknek a birodalmába tartozik a cél és eszköz, ide tartozik az instrumentális. Ezt pedig mint a technika alapvonását tartjuk számon. Ha lépésről lépésre kérdezzük, hogy mi is tulajdonképpen az eszközként elképzelt technika, akkor a feltáráshoz fogunk jutni. Benne nyugszik az előállító elkészítés lehetősége.

A technika tehát nem pusztán eszköz. A technika egy módja a feltárás- nak. Ha felfigyelünk erre, akkor egy egészen más terület tárul fel előttünk a technika lényege számára. Ez a feltárulkozás, azaz az igazság területe.

Ez a kitekintés megdöbbent minket. Ezt is kell, hogy tegye, méghozzá minél tovább, olyan szorongatva, hogy végül legalább egyszer komolyan vegyük azt az egyszerű kérdést, mit is mond a „technika” név. A szó a görög nyelvből ered. A technikon olyasmit jelent, ami a techné tartozik. Tekintettel a szó jelentésére, kétféle dolgot kell szemügyre vennünk. Először is a techné nemcsak a kézműves ténykedés és képesség neve, hanem a magas művészeté és a szépművészeteké is. A techné a létrehozáshoz, a poiésis-hez tartozik, valamiféle poiétika.

A másik, amit a techné szóval kapcsolatban meg kell gondolnunk, még súlyosabb. A techné szó a korai időktől fogva egészen Platónig az dðéóôÞìç [epistémé] szóval jár együtt. Mindkét szó a legtágabb értelemben vett meg- ismerés neve. A valamiben való eligazodást, a valamiben való jártasságot jelentik. A megismerés világosít fel minket. Mint felvilágosító, ez is feltárás. Arisztotelész egy külön elmélkedésben különböztette meg az epistéme-t és a techné-t (Eth.Nic.VI.c.3. és 4.), mégpedig arra való tekintettel, hogy mit is tárnak fel. A techné egy módja az alétheuein-nek. Olyasmit tár fel, ami nem önmagát hozza létre és még nincs meg; és ami ennél fogva hol így, hol úgy vehet fel külsőt, majd ilyenre, majd olyanra sikeredhet. Aki egy hajót, vagy egy házat épít, vagy egy áldozati csészét kovácsol, az a létre- hozandót a beteljesítés négy módja szerint tárja fel. Ez a feltárás jó előre egy helyen begyűjti a hajó és a ház kinézetét és anyagát, a befejezettnek meglátott kész dolog szerint, és ebből határozza meg az elkészítés módját. A techné döntő vonása tehát semmi esetre sem a csinálásban és a tevés-vevésben, vagy pedig az eszközfelhasználásban, hanem az előbb említett feltárásban van. Mint ez és nem mint elkészítés lesz a techné létrehozás.

Így vezet bennünket rá ez az utalás arra, hogy mit jelent a techné szó, és hogy miként értették ezt a görögök ugyanarra az összefüggésre, amely akkor tárult fel nekünk, amikor annak a kérdésnek jártunk utána, hogy mi is az instrumentális, önmagában véve.

A technika a felfedés egy módja. A technika azon a területen hat, ahol feltárás és el nem rejtettség, ahol alétheia, ahol igazság történik.

A technika lényegi területének ezen meghatározása ellen azt lehetne fel- vetni, hogy érvényes ugyan a görög gondolkodásra, és jó esetben illik a kézműves technikára is, de semmiképpen nem találó a modern erőgéptechnikára. Viszont éppen ez, egyedül ez a nyugtalanító, ami arra szorít minket, hogy kérdésünk a technikára irányuljon. Azt mondják, hogy a modern technika összehasonlíthatatlanul más, mint minden korábbi, mivel az újkori egzakt természettudományon alapul. Ám közben világosan felismertük, hogy a megfordítása is igaz: az újkori fizika, mivel kísérletező, technikai apparátusra és az apparátust előállító ipar fejlődésére van utalva. Technika és fizika e kölcsönhatásának megállapítása helytálló. Ez azonban pusztán történeti ténymegállapítás, és nem mond semmit arról, hogy min alapul a kölcsönhatás. Így a döntő kérdés az marad: mi a lényege a modern technikának, aminek révén arra juthat, hogy a modern természettudomány felhasználja?

Mi a modern technika? Ez is egyfajta feltárás. Csak ha a pillantásunkat erre az alapvonásra függesztjük, akkor mutatkozik meg a modern technika újszerűsége.

A modern technikát uraló feltárás azonban nem a poiésis értelmében vett megalkotó létrehozásban bontakozik ki. A modern technikában ténykedő feltárás egy kihívás, amely a természettől azt követeli, hogy energiát szolgáltasson, amit mint olyat el lehet vinni és fel lehet halmozni. De nem erre szolgált-e a régi szélmalom is? Nem! Szárnyai ugyan forognak a szélben, de közvetlenül a szél fúvására hagyatkoznak. A szélmalom nem azért vár energiákat a légáramlástól, hogy felhalmozza őket.

Egy vidéktől ezzel szemben szenet és érceket szokás követelni. A föld öle mint kőszéntelep, a talaj, mint érctelér tárulkozik fel. Másképp jelenik meg az a föld, amelyet azelőtt a paraszt művelt meg, ahol megművelni anynyit jelentett, mint gondozni és ápolni. A paraszti cselekvés nem kihívás a szántófölddel szemben. A gabona vetése során a vetést rábízza a növekedés erőire és figyeli fejlődését. Időközben a föld megművelése is egy másfajta művelés vonzásába került, ami a természettől követel. A kihívás értelmében követel. A földművelés jelenleg gépesített élelmiszeripar. A levegőnek az lett a dolga, hogy nitrogént adjon le; a földnek, hogy ércet, az ércnek pedig például, hogy uránt adjon le, ennek hogy atomenergiát, amit pusztító vagy békés célokra lehet elszabadítani.

Az a követelmény, ami a természet energiáit kihívja, kettős értelemben is kitermelés. Kitermel, amennyiben hozzáférhetővé tesz és előhoz. Ámde ez a kitermelés arra van ráállítva, hogy valami mást termeljen ki, azaz, hogy továbbvigyen a legkisebb ráfordítás melletti legnagyobb kihasználás felé. A kőszéntelepről kitermelt szénnek nem az a dolga, hogy meglegyen és valahol megtalálható legyen. Az a dolga, hogy raktározza, vagyis bármikor képes legyen átadni a benne felhalmozott napmeleget. A szénből ki lesz követelve a hő, aminek viszont az a dolga, hogy gőzt szolgáltasson, amelynek nyomása a hajtóművet hajtja, ami által a gyárak üzemben maradnak.

A vízierőgép a Rajnába van állítva. Kiköveteli a Rajna víznyomását, amely a turbináktól azt követeli, hogy forogjanak, amely forgás olyan gépeket hajt meg, amelyek forgattyúi elektromos áramot állítanak elő, amire az erőműközpont van rákapcsolva, áramhálózatával együtt az áramszolgáltatás végett. Az elektromos áram előállításának ezen egymásba kapcsolódó sorozatában a Rajna is feladat végrehajtójaként jelenik meg. A vízierőmű nem úgy van a Rajnába építve, mint az öreg fahíd, amely évszázadok óta köti össze az egyik partot a másikkal. Sokkal inkább az áramlás van beleépítve a vízierőműbe. Az erőmű lényegétől lesz azzá, ami mostani áramlásvoltát megadja, vagyis víznyomás-szolgáltatóvá. Ahhoz, hogy az itt munkálkodó szörnyűséget legalább távolról felmérhessük, figyeljünk fel arra az ellentétre, amely a folyó kétféle megnevezésből adódik: a Rajna az erőműben és A Rajna, ahogy a műben, Hölderlin hasonló című himnuszában. De a Rajna mégiscsak megmarad – vethetné ellen valaki – folyamnak a tájban. Meglehet, de hogyan? Nem másképp, mint megtekintésre szolgáló tárgyként, amire az utazási irodán keresztül rótta ki követelését a szabadidő-ipar.

A modern technikát áturalgó feltárásnak a kihívás értelmében van követelő jellege. Ez úgy megy végbe, hogy a természet rejtett energiái megnyittatnak, a megnyitott átformáltatik, az átformált raktároztatik, a raktározott újból szétosztatik, és a szétosztott újból átalakíttatik. Megnyitni, elraktározni, szétosztani, átalakítani, mind a feltárás módozatai. De ez a feltárás nem egyszerűen folyik le. Nem is a végeláthatatlanba folyik szét. A feltárás feltárja önmagának tulajdon, sokszorosan összefonódott útjait azáltal, hogy irányítja őket. Magát az irányítást ezek az utak biztosítják mindenfelől. Sőt, az irányítás és a biztosítás a kihívó feltárás fő vonásai lesznek.

Miféle elnemrejtettség jellemzi azt, ami kihívó követelés által jön létre? Mindenütt arra van be-állítva, hogy a maga-helyén helytálljon, éspedig úgy álljon, hogy további követelés végett követelmény legyen. Az így rendelkezésre állítottnak sajátos állapota van. Ezt nevezzük állománynak. A szó többet és lényegesebbet mond, mint pusztán „készlet”. Az „állomány” szó most egy kinevezés rangját kapja meg. Nem kevesebbet ír le, mint azt a módot, ahogy mindaz jelen van, amit a kihívó feltárás érint. Ami állomány értelemben áll fenn, az többé már nem tárgyként áll velünk szemben.

De egy utasszállító repülőgép, amely a kifutópályán áll, mégiscsak tárgyként tárgyalható. Persze, tárgyként is lehet képzeletünk tárgya. Ekkor azonban elrejtőzik abban, ahogy és amint van. Csak mint állomány áll feltárultan a kifutópályán, amennyiben az a dolga, hogy a szállítás rendelkezésére álljon. Ezért kell, hogy önmagában, egész alkatában és minden alkatrészében feladatra állítható, azaz üzemkész legyen. (Itt volna helye megemlítenünk Hegel meghatározását a gépről, mint önálló eszközről. A kézművesség eszköze felől nézve ez a jellemzés helyes. Mindazonáltal a gépet így éppen nem a technika lényegéből gondoljuk el, ahova tartozik. Az állomány felől tekintve a gép éppenséggel önállótlan, mivel önállását egyedül a feladatra állítható beállításból nyeri.)

Hogy most, amikor megpróbáljuk a modern technikát mint kikövetelő feltárást bemutatni, efféle szavak, mint „feladatot róni” „rendelkezésre állítani”, „állomány” tódulnak fel bennünk szárazon, egyformán és így ter- hesen halmozódva; ennek alapja abban van, ami a szóba foglaltatik.

Ki viszi végbe a kikövetelő rendelkezésre állítást, aminek révén az, amit valóságosnak szokás nevezni, állományként lesz feltárva? Nyilván az ember. Mennyiben képes ilyen feltárásra? Az ember ugyan elképzelhet, alakíthat és működtethet ezt vagy azt, így vagy úgy, de az elnemrejtettség fölött, amelyben mindig a valóság mutatkozik meg, vagy rejlik el, nem rendelkezik az ember. Az, hogy Platón óta a valóság az ideák fényében mutatkozik, nem Platón tette. A gondolkodó csak annak felelt meg, ami őt megszólította.

Csak annyiban történhet meg a feladatra beállító feltárás, amennyiben az ember a maga részéről már szembekerül ama követelménnyel, hogy a természet energiáit kikövetelje. Ha azonban ezzel a követelménnyel szembekerül és együtt él az ember, nem tartozik-e ő maga is az állományba még a természetnél is eredendőbben? A forgalomban lévő beszédmód az emberanyagról és a kórház beteganyagáról erre utal. Az erdőkerülőt is, aki az erdőben a kidöntött fát felméri és látszat szerint akárcsak a nagyapja, ugyanazon a módon és ugyanazokat az utakat járja, a faértékesítő ipar rendeli erre a feladatra, akár tudja ezt, akár nem. Ez a cellulóz megrendelhetőségére van rendelve, amit a maga oldaláról a papírszükséglet hív elő, ami az újságokra és az illusztrált lapokra van ráállítva. Ezek pedig a közvélemény elé állítják azt a feladatot, hogy a nyomtatott szöveget felhabzsolja, miáltal egy megrendelt véleményirányítás számára lesz megrendelhető. De mivel az ember éppen eredendőbben van kihívva, mint a természet energiái, tudniillik a feladatra való beállításban, ezért sohasem válik puszta állománnyá. Miközben az ember a technikával dolgozik, a feladatra állításban, mint a feltárás egy módjában vesz részt. Csakhogy az elnemrejtettség maga, amin belül a beállítás kifejlődik, sohasem emberi potencia, éppoly kevéssé, mint az a terület, amin az ember minden alkalommal átment már, amikor mint szubjektum magát egy objektumra vonatkoztatja.

Hol és hogyan történik e feltárás, ha ez nem az ember potenciája? Nem kell sokáig keresgélnünk. Annyi szükséges csak, hogy elfogulatlanul fogjuk fel azt, ami az embert mindig is felfogadta, éspedig olyan mértékben, hogy az ember már csak mint az így felfogadott lehet ember. Bárhol nyissa is ki szemét és fülét, vagy tárja fel szívét, bárhol engedje el magát a tűnődésben és a ténykedésben, a művelődésben és a munkálkodásban, a könyörgésben és hálaadásban az ember, mindenütt az elnemrejtettbe hozva találja magát. Ennek elnemrejtettsége már végbement, valahányszor az embert előhívta a feltárás neki ítélt módozatára. Amikor az ember az elnemrejtettben a maga módja szerint feltárja a meglevőt, akkor csak az elnemrejtett szólításának felel meg, még ott is, ahol ellentmond neki. Amikor tehát az ember kutatva és elmélkedve úgy igazodik a természethez, mint követelményei birodalmához, máris a feltárás egy módja fogadja fel, és őt arra hívja ki, hogy a természetet mint a kutatás tárgyát közelítse meg mindaddig, amíg ez a tárgy az állomány tárgytalanságában fel nem oldódik.

Így a modern technika mint követelő feltárás nem pusztán emberi csele- kedet. Ezért szükséges nekünk azt a kihívást is, ami az emberre rója, hogy a valóságot állománnyá rendelje, olyannak tekinteni, amilyennek mutatkozik. Ez a kihívás a követelésben egyesíti az embert. Ez az egybegyűjtő arra koncentrálja az embert, hogy a valóságot állománnyá rendelje.

Ami a hegyeket kezdetben hegyvonulatokká bontotta ki, és ami ezeket széttagolt együttesükben áthatotta, az az egybegyűjtő, amit hegységnek nevezünk.

Úgy nevezzük azt az eredeti egybegyűjtőt, amelyből mindazok a módok kibomlanak, amik szerint így és így érzünk, hogy érzület.

Úgy nevezzük most azt a kikövetelő igényt, amely az embert arra gyűjti egybe, hogy a magát feltárót állományként állítsa be, hogy állvány. Elég merészek vagyunk ahhoz, hogy ezt a szót egy eleddig teljesen szokatlan értelemben használjuk.

Szokásos jelentése szerint az „állvány” szó egy szerkezetet, például egy könyvállványt jelent. Így állvány a csontváz is. És akár a csontváz, éppoly hátborzongatónak tűnik az „állvány” szó általunk most elvárt használata is, arról az önkényről már nem is beszélve, amivel így a már megérett nyelv szavain erőszakot teszünk. Lehetséges-e még ennél is tovább feszíteni a különlegességet? Aligha. Csakhogy ez a különlegesség régi szokása a gondolkodásnak. Ugyanis éppen ott kapcsolódnak hozzá a gondolkodók, ahol a legnagyobb vár elgondolásra. Mi, későn születettek már képtelenek vagyunk megítélni, milyen súlya van annak, amikor Platón megkockáztatja az eidos szó használatát arra, ami mindenben való. Az eidos ugyanis a hétköznapi nyelvben azt a látványt jelenti, melyet egy látható dolog kínál érzéki szemünkben. Platón azonban ezt a szót a lehető legszokatlanabb jelentésben merészeli használni, hogy általa éppen azt nevezze meg, amit az érzéki szem soha és sehol nem vehet észre. De még ez sem elég a szokatlanságból. Mert az idea nemcsak az érzékileg láthatónak nem-érzéki látványát jelenti. Látvány, idea azt jelenti és azzal azonos, ami a lényeget adja mindabban, ami hallható, tapintható, érzékelhető, mindabban, ami valamely módon hozzáférhető. Azzal szemben, amit Platón elvár a nyelvtől és a gondolkodástól ezúttal és más esetekben, az állvány szó most megkockáztatott használata, amely a modern technika lényegét nevezi meg, jóformán ártat- lan. Persze az ily módon kívánt nyelvhasználat marad, ami volt: vakmerőség és félreérthetőség.

Állvány annyit tesz, mint egybegyűjtő abban a feladatban, amely az embert arra rendeli, azaz hívja ki, hogy a valót a feladatra rendelés módján, mint állományt rejtse ki. Az állvány annyi, mint a feltárás, a feltárás módja, amely a modern technika lényegében munkál, s amely magában véve korántsem technikai. Technikai ezzel szemben mindaz, amit ácsolmánynak, építménynek, szerelvénynek nevezünk, s amik alkotórészei annak, amit fel- szerelésnek hívunk. Ez azonban, említett alkatrészeivel együtt a technikai munka területére, illetékességébe tartozik, ami csupán az állvány kihívásának felel meg, de őt magát soha nem alkotja, még kevésbé irányítja.

Az „áll-ság” az állvány szóban nemcsak a kihívást jelenti, hanem meg kell őriznie egy másik „állítás” felhangját is, nevezetesen azt a ki- és előállítást, amely a poiésis értelmében a meglevőt az elnemrejtettségben szólítja elő. Ez a létrehozó elő-állítás, például egy faragott kép felállítása a templomtérben, vagy a most végiggondolt feladatra rendelés, jóllehet alapvetően különböznek, mégis lényegüket tekintve rokonok maradnak. Mindkettő a feltárás, az alétheia módozata. Az állványban történik az elnemrejtettség, amely szerint a modern technika munkája a valót mint állományt tárja fel. Így tehát a technika munkája sem pusztán emberi cse- lekedet, még kevésbé ilyen cselekedeteken belüli puszta eszköz. A technika csak instrumentális, csak antropológiai meghatározása elvileg válik elégtelenné. Nem lehet kiegészíteni afféle mögérendelt metafizikai vagy vallási magyarázattal.

Igaz marad mindazonáltal, hogy a technikai korszak embere különösen feltűnő módon kihívásra talál a feltárásban. Ez mindenekelőtt a természetet érinti, mint az energia-állomány fő tározóját. E szerint mutatkozik meg először az ember megrendelő magatartása az újkori egzakt természettudományok fejlődésében. A tudományok elképzelése a természetre mint kiszámítható erőösszefüggésre számít. Az újkori fizika nem azért kísérleti fizika, mert a természet faggatásához készülékeket állít fel, hanem megfordítva: mivel a fizika, éspedig már mint tiszta teória, a természetet arra a feladatra rendeli, hogy erők előre kiszámítható összefüggésének mutatkozzék, ezért állítja be a kísérletet, tudniillik azt kifürkészni, hogy vajon s hogyan jelentkezik az erre rendelt természet.

Csakhogy a matematikai természettudomány mégis majdnem kétszáz évvel a modern technika előtt keletkezett. Hogyan állhatott volna már akkor a modern technika szolgálatába? A tények ennek ellenkezőjéről beszélnek. A modern technika akkor lépett színre, amikor már az egzakt természettudományokra támaszkodhatott. Történetileg nézve ez így helyes. Történelmileg gondolva nem felel meg az igazságnak.

A természet újkori fizikális teóriája még nem a technikának, hanem a modern technika lényegének előkészítője. Hiszen a megrendelő feltárásba egyesítő kihívás már a fizikát is áthatja. De ez még nem válik benne nyilván-valóvá. Az újkori fizika az állványnak még ismeretlen származású előhírnöke. A modern technika lényege hosszú időre elrejlik még ott is, ahol már erőgépeket találnak ki, ahol elektrotechnikát indítanak útjára és atomtechnikát helyeznek üzembe.

Mindenütt a lényeg marad legtovább rejtve, nemcsak a modern technika lényege. Munkálkodását tekintve mégis mindent megelőz, ő a legkorábbi. Tudtak erről a görög gondolkodók is, amikor azt mondták: az, ami a munkáló létrejövésben korábbi, nekünk embereknek csak később válik ismertté. Az ember számára csak a végén mutatkozik meg a korai kezdet. Ezért a gondolkodás területén az a törekvés, hogy az eredendőnek gondoltat még eredendőbben gondolják végig, nem az a fonák akarat, amely az elmúltat próbálja feltámasztani, hanem józan készenlét, ámulni az eljövendőt megelőző dolgokon.

A történeti időszámítás az újkori természettudományok kezdetét a 17. századba helyezi. Ezzel szemben az erőgéptechnika csak a 18. század második felében fejlődik ki. Csakhogy az, ami a történeti ténymegállapítás szá- mára későbbi, a modern technika, a benne munkáló lényeget tekintve történelmileg korábban van.

Amikor a modern fizikának mindinkább tudomásul kell vennie, hogy tárgyalási területe nem válik szemléletessé, akkor ezt a lemondást nem a kutatók valamiféle bizottsága diktálja. Ez az állvány működésétől jövő kihívás, ami a természetnek mint állománynak feladatra rendelhetőségét kívánja meg. Ezért van az, hogy a fizika hiába vonul vissza a korábban egyedül mérvadóból, a csak tárgyakhoz fordult elképzeléstől, egyről mégsem tud lemondani: hogy a természet valamilyen számítással megragadható módon jelentkezzék és megrendelhető információk rendszerének maradjon. Ez a rendszer aztán még egy egészen megváltozott kauzalitásban is meghatározza önmagát. Mostmár sem a létrehozó kieszközlés, sem a causa efficiens karakterét nem mutatja, még kevésbé causa formalis. A kauzalitás láthatólag egyidejűleg vagy egymás után biztosan megállapítható állapotok kihívott jelentkezésé- re zsugorodik össze. Ennek felelne meg az az egyre növekvő megalkuvás, amit Heisenberg előadása kifejezően ábrázol. (W. Heisenberg: Das Naturbild der heutigen Physik. in: Die Künste im technischen Zeitalter. München, 1954. 43. o.)

Mivel a modern technika lényege az állványon nyugszik, ezért kell az egzakt természettudományt felhasználnia. Így keletkezik az a csalóka látszat, hogy a modern technika alkalmazott természettudomány. Ez a látszat addig tarthatja magát, ameddig sem a modern természettudomány lényegének eredetére, sem a modern technika lényegére kielégítően rá nem kérdezünk.

A technikára irányul kérdezésünk, hogy a lényegéhez fűződő kapcsolatunkat napvilágra hozzuk. A modern technika lényege abban mutatkozik meg, amit mi állványnak hívunk. Utalnunk erre azonban még egyáltalán nem válasz a technikára irányuló kérdésre, ha válaszolni annyit jelent, mint megfelelni, tudniillik lényege szerint annak, amire kérdezésünk irányul.

Hova jutunk el, ha most még egy lépéssel tovább gondolkodunk arról, hogy mi az állvány, mint olyan, önmagában? Nincs benne semmi technikai, semmi gépszerű. Ez az a mód, ahogy a valóságos magát mint állományt fedi fel. Ismét megkérdezzük: vajon ez a megmutatkozás valahol minden emberi cselekvésen túl történik-e? Nem. De nem is csak az emberben és nem is elsősorban általa.

Az állvány egyesíti azt az odaállítást, ami az embert arra állítja, hogy a valóst megrendelésének módján mint állományt tárja fel. Mint az így kihívott áll az ember az állvány lényegének területén. Utólag nem is tud kapcsolatba kerülni vele. Ezért is jön ebben a formában mindig túl későn a kérdés, miként is kerüljünk kapcsolatba a technika lényegével. De sohasem jön későn az a kérdés, hogy vajon mi magunkat olyannak tapasztaljuk-e, mint akiket életük módjában hol nyilván, hol rejtetten az állvány hív ki. Főként pedig sohasem jön későn az a kérdés, hogy vajon és miként bocsátkozzunk mi magunk abba, amiben az állvány lényege maga érvényesül.

A modern technika lényege az embert a feltárásnak arra az útjára juttat- ja, ami által a valóságos többé vagy kevésbé felfogható módon mindenütt állománnyá válik. Útra juttatni – ez a mi nyelvünkön annyit tesz: véghezvinni (schicken). Azt az egyesítő véghezvitelt, ami az embert a feltárás útjára juttatja, végzetnek (Geschick) nevezzük. Ebben határozza meg lényegét minden történelem (Geschichte). A történelem pedig sem nem csak a história tárgya, sem pedig csupán emberi cselekvés véghezvitele. Mindez csak a küldetésben válik történelemmé. (Vö. Vom Wesen der Wahrheit 1930; első kiadása nyomtatásban 1943. 16. o.) És csak a tárgyiasító elképzelésben megjelenő végzet teszi a történelmit a história, azaz egy tudomány számára megközelíthető tárggyá, és csak ez által válhat lehetővé a történelminek és történetinek szokásos egyneműsítése.

Mint a megrendelésre való kihívás küld az állvány a feltárás egy módjába. Az állvány a végzet egy végzése, éppúgy, mint a feltárás minden módja. Az említett értelemben a létrejuttatás, a poiésis is végzet.

Mindennek elnemrejtettsége, ami csak van, a feltárás egy útjára kerül. Mindig átjárja az embert a feltárás végzete. Ez azonban sohasem valamely kényszer terhe. Az ember ugyanis éppen annyiban válik szabaddá, amennyiben a végzet birodalmához tartozik (gehört), és így annak érző tartózkodója (Hörender) lesz, nem pedig tartozéka (Höriger).

A szabadság lényege eredendően nincs alávetve az akaratnak, még kevésbé az emberi szándék kauzalitásának.

A szabadság a szabadon levőt kormányozza a megvilágított, vagyis a feltárt értelmében. A feltárás eseménye, vagyis az igazság az, amivel a sza- badság a legközelebbi és legbensőbb rokonságban áll. Minden feltárás egy rejtéshez és elrejtéshez tartozik. Elrejtve és mindig elrejtve tartja magát a szabadító, a titok. Minden feltárás a szabadból jön, a szabadba jut s a szabadba visz. A szabad szabadsága nem áll sem az önkény kötetlenségében, sem puszta törvények kötöttségében. A szabadság megvilágítva rejlő, amelynek világában az a fátyol lebeg, amely elleplezi minden szabadság lényegét, és a fátylat mint elleplezőt jeleníti meg. A szabadság a végzet területe, amely mindig egy feltárást juttat útjára.

A modern technika lényege az állványban rejlik. Ez a feltárás végzetéhez tartozik. Ezek a mondatok mást mondanak, mint a gyakorta hallható beszéd, amely szerint a technika korunk végzete volna, ahol a végzet annyit jelent: kikerülhetetlen folyamat a megváltoztathatatlan lefolyásban.

Mégis, mikor a technika lényegéről elmélkedünk, akkor úgy tapasztaljuk meg az állványt, mint a feltárás végzetét. Így a végzet szabad terében tartózkodunk, ami semmiképpen nem zár abba a homályos kényszerbe, hogy a technikát vaktában üzemeltessük, vagy ami ugyanezt jelenti: ellene tehetetlenül lázadjunk, és mint az ördög művét elátkozzuk. Éppen ellenkezőleg: amikor magunkat a technika lényege számára valójában megnyitjuk, akkor váratlanul felszabadító elhívatásban találjuk magunkat. A technika lényege az állványban áll. Működése a végzethez tartozik. Mivel ez az embert min- dig a feltárás útjaira viszi, ezért hát útközben az ember állandóan annak a lehetőségnek a szélén jár, hogy csak a megrendelésben kifejtettet köves- se és űzze, és ebből vegyen minden mértéket. Ezáltal zárul be az a másik lehetőség, hogy az ember előbb és inkább és folyvást eredendőbben az elnemrejtett lényegéhez mint elnemrejtettséghez bocsátkozzék, hogy a feltáráshoz használt hozzátartozóságot mint saját lényegét tapasztalja meg.

E lehetőségek között veszélyezteti az embert a végzet. A feltárás végzete mint ilyen, összes módozatában – ezért szükségképpen – veszély.

Bármilyen módon munkál is a feltárás végzete, az elnemrejtettség, ami- ben minden, ami van, mindenkor megmutatkozik, magában rejti a veszélyt, hogy az ember félrenézi és így félremagyarázza az elnemrejtettséget. Így veszthet el még Isten is a képzelet számára minden szentséget és fönséget, így távolságának titokteljességét ott, ahol minden meglevő az ok és a hatás összefüggésének fényében mutatkozik. Isten a kauzalitás világosságában egy okká, causa efficienssé süllyedhet. Sőt, ezután még a teológiában is a filozófusok istenévé lesz, azoké tudniillik, akik az elnemrejtettet és az elrej- tettet a csinálás oksága szerint határozzák meg, anélkül, hogy a kauzalitás lényegének eredetén valaha is elmélkedtek volna.

Ugyanakkor az elnemrejtettség, amely szerint a természet különböző erők kiszámítható hatásösszefüggésének mutatkozik, megengedhet ugyan helyes megállapításokat, de éppen ezekben az eredményekben marad meg a veszély, hogy mindabból, ami helyes, kivonja magát az igaz.

A feltárás végzete nem önmagában valamiféle veszély, hanem a veszély.

Lám, ha a végzet az állvány módját hatja át, akkor ez a legnagyobb veszély. Ezt pedig két tekintetben is tanúsítja. Amint az elnemrejtett már nem is tárgyként, hanem kizárólag állományként vonatkozik az emberre, és az ember a tárgy nélküliben már csak az állomány megrendelője – akkor az ember a szakadék legszélére kerül, oda tudniillik, ahol már őt magát is állományszámba lehet csak venni. Másfelől éppen az ily módon fenyegetett ember terpeszkedik el a földön annak uraként. Ezáltal úrhodik el annak a látszata, hogy minden, ami föllelhető, annyiban áll csak fenn, amennyiben emberi csinálmány. Ez a látszat érlel meg egy utolsó csalfa látományt. Úgy látszik eszerint, mintha az ember már mindenütt csak önmagával találkozna. Heisenberg teljes joggal utalt arra, hogy a mostani ember számára a valóságnak így is kell előállnia. (I. m. 60. o.) Csakhogy a mai ember valójá- ban éppenhogy sehol sem találkozik már önmagával, azaz önnön lényegével. Az ember olyan szilárdan áll az állvány kihívásának következményében, hogy ő ezt már nem is tekinti igénynek: ezért önmagában észre sem veszi az igénybevételt, így aztán egyetlen módját sem hallja meg annak, amiben lényegénél fogva egy megszólításban ek-zisztál és ezért soha-sem lehetséges, hogy csak önmagával találkozzék.

Ám az állvány nem csak önmagához való viszonyában veszélyezteti az embert, sőt nemcsak az összes fennállóhoz való viszonyában. Mint végzet kiutasít a megrendelés módjából a feltárásba. Ahol ez a végzet uralkodik, száműzi a feltárás minden más lehetőségét. Mindenekelőtt elrejti az állvány azt a feltárást, ami a poiésis értelmében a meglevőt megjelenteti, létrejönni hagyja. Ehhez hasonlítva a kihívó feladatra állítás ellentétes irá- nyú viszonyba szorít azzal, ami van. Ahol az állvány munkál, ott minden feltárás állományát az irányítás és a biztosítás jelenti. Sőt, tulajdon alapvonásukat, vagyis ezt a feltárást mint olyat sem engedik többé szabadjára.

Így a kihívó állvány nemcsak a feltárás egy régebbi módját ejti el, a megalkotó létrehozást, hanem el is rejti a feltárást mint olyant, és ezzel azt, amiben az elnemrejtettség vagyis az igaz-ság megvalósul.

Az állvány az igaz-ság képét és munkálkodását színleli. A végzet, ami a beállításban végződik, ezáltal a legnagyobb veszély. Nem a technika az, ami veszélyes. A technikának nincsen semmilyen démona, viszont a lényegének megvan a titka. A technika lényege a feltárás végzeteként: ez a veszély. Az „állvány” szó megmásított használata talán kissé közelebbinek fog tűnni, ha az állványzatot a végzet és a veszélyzet értelmében gondoljuk.

Az ember fenyegetettségét nem a technika hellyel-közzel halálhozó gépei és készülékei hozták meg. A tulajdonképpeni fenyegetettség már ott van az ember lényegében. Az állvány uralma azzal a lehetőséggel fenyeget, hogy az embertől megtagadható a visszatérés egy eredeti feltárásba, vagyis amaz elhivatottságba, mely egy kezdetibb igazság tapasztalására hív.

Így az, ahol az állvány uralkodik, a legmagasabb értelemben veszély.

De ahol veszély fenyeget, fölmagaslik a menedék is.”

Hölderlin: Patmosz (Kálnoky L. ford.)

Elmélkedjünk gondosan Hölderlin szavairól. Mit jelent a „menedék”? Szokásosan úgy gondoljuk, hogy ez csak annyit jelent: a pusztulástól veszélyeztetettet éppen még megragadni, hogy eddigi fennállását megóvjuk. De „menedék” többet jelent. „Menedék” annyi mint: bevezetés a lényegbe, hogy így a lényeg csak saját, tulajdon fényébe vitessék. Ha a technika lényege, az állvány, a legnagyobb veszély, és ha hasonlóképpen Hölderlin szavai is igazat szólnak, akkor az állvány uralma nem merülhet ki abban, hogy minden feltárás fényét, minden igazság látványát éppen csak elrekessze. Akkor már inkább a technika lényegének kell a menedék növekedését magába rejtenie. De nem tudná-e növekedésében azt a menedéket napvilágra hozni valamely átható pillantás, amely az állványt, mint a feltárás végzetét ragadja meg?

Miképpen magaslik fel ott, ahol veszély fenyeget, a menedék is? Ahol valami felmagaslik, ott gyökerezik is, és abból táplálkozik. Mindkettő rejtve történik és halkan és a maga ideje szerint. Ám a költő szavai alapján éppenséggel nem várhatjuk el, hogy a menedék közvetlenül és előkészítés nélkül hozzáférhető legyen ott, ahol veszély fenyeget. Ezért kell most először azt gondolnunk, miként lehet, hogy a menedék ott gyökerezik, éspedig a legmélyebben, és abból gyarapszik, ami a legnagyobb veszély, ami az állvány ténykedése. Hogy ezt meggondolhassuk, szükséges, hogy utunk végső lépése során még egyszer, minden eddiginél nyitottabb szemmel pillantsunk a veszélybe. Ezért kell még egyszer a technikára kérdeznünk, mert ennek a lényegében gyökerezik és gyarapszik a mondottak szerint a menedék.

Mégis hogyan pillantsuk meg a technika lényegében a menedéket, amíg azt végig nem gondoljuk, hogy a „lényeg” szó milyen értelmében is lényege az állvány a technikának?

A „lényeg” szót mindeddig a szokásos értelemben használtuk. A filozó- fia iskolanyelvén a „lényeg” az, ami valami, latinul: quid. A quidditás, a „miség” válaszolja meg a lényegre irányuló kérdést. Ami például minden fafajtát, a tölgyet, a bükköt, a nyírt, a fenyőt megilleti, az ugyanaz a fa-mivolt. Ehhez mint általános nemhez, mint univerzáléhoz tartoznak a valóságos és lehetséges fák. Vajon a technika lényege, az állvány is minden technikai jelleg közös neme? Ha ez így volna, akkor a gőzturbina, a rádióadó, a ciklotron is állvány volna. De az „állvány” szó ezúttal nem jelent semmiféle készüléket, vagy berendezést. Még kevésbé jelenti az állományok általános fogalmát. A gépek és berendezések éppúgy nem esetei és fajtái az állványnak, mint az ember a műszerfal előtt, vagy a mérnök a tervezőirodában. Habár mindez, mint az állomány darabja, mint állomány, mint megrendelő a maga módján az állványhoz tartozik, de ez sohasem lényege a technikának, valamiféle faj vagy nem értelmében. Az állvány a feltárás egy végzetszerű módja, jelesül ő a kihívó feltárás. Ilyen végzetszerű mód a létrehozó feltárás, a poiésis is. De ezek a módok nem fajok, amelyek egymás mellé rendelve a feltárás fogalma alá esnének. A feltárás az a végzet, amely mindig és megint és minden gondolkodás számára megmagyarázhatatlanul megoszlik a létrehozó és a kihívó feltárásban, és az emberek osztályrésze lesz. A kihívó feltárásnak a létre-juttatóban van végzetes eredete. De hasonlóképp végzetszerűen zárja el az állvány a poiézis-is.

Így aztán az állvány mint a feltárás végzete jóllehet lényege a technikának, de sohasem a nem vagy az esszencia értelmében. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor valami meglepőre bukkanunk: a technika kívánja meg tőlünk, hogy azt, amit szokás szerint „lényegnek” értenénk, más értelemben gondoljuk el. De melyikben?

Már amikor „háztartásról”, „államgépezetről” beszélünk, akkor sem a nemfogalom általánosságát gondoljuk, hanem azt a módot, ahogy ház és ál- lam működik, igazgatja magát, fejlődik és hanyatlik. Ez az a mód, ahogy ők lényegzenek. J. P. Hebel egyik Goethe által különösen kedvelt költeményében, a „Kanderer-parti út szellemében” bukkan fel egy régi szó, a lényeg-ház (Weserei). Ez a tanácsházát jelenti, amennyiben ott a közélet folyik és a falusi lét mozgásban van, azaz történik, lényegzik. A „lényeg” (Wesen) főnév csak származéka a hasonló hangzású igének (wesen). A „lényeg” ige- ként értve annyi, mint lenni, nemcsak a jelentés, hanem a szó származása szerint is. Már Szókratész és Platón is valaminek a lényegét mint a létező (währende) értelmében lényegzőt fogja fel. Csakhogy ők a létezőt úgy fog- ják fel, mint az örök-létezőt, aei on. Az örök-létezőt pedig abban találják meg, ami megmaradóként marad mindabban, ami előfordul. Ezt a maradandót másrészt a külszínben találják meg eidos, idea, például a ház ideájában.

A ház ideájában az mutatkozik meg, ami minden effajta dolog. Az egyes valóságos és lehetséges házak ezzel szemben változó és mulandó változatai az „ideának” és ezért a nem örök-létezőkhöz tartoznak.

De most nem azt kell megokolnunk, hogy a lényegző csakis abban nyu- godjék, amit Platón mint ideát, Arisztotelész mint to ti én einai-t (azaz, ami valami már volt), amit a metafizika a legkülönbözőbb értelmezésekben mint esszenciát gondolt.

Minden lényegző létezik. De vajon a létező csak a mindig létező? A technika lényege, amely minden technikai fölött lebeg, vajon egy idea mindig létező értelmében létezik-e; úgy, hogy ebből az a látszat támadna, hogy a „technika” név egy mitikus absztrakciót takar? Amiképpen a technika lényegzik, úgy mindig csak abból a mindig létezőből lehet megpillantani, amiben az állvány, mint a feltárás egy végzete történik. Goethe használja egy alkalommal (Vonzások és választások, II. rész 10. fejezet. A csodálatos szomszédgyerekek novellában) az „örök-létezés” helyett azt a titokzatos szót, hogy „lét-örök-ség”. Hallása itt a „létezést” és a „meglétezést” ki nem mondott összhangban hallja. Gondoljunk most arra, jobban utánagondolva mint eddig, ami sajátosan létezik és talán egyedül létezik, és akkor azt mondhatjuk: csak a léteztetett létezik. A kezdettől fogva létező a lét-fönntartó.

Mint a technikában lényegző: az állvány az örökké létező. Talán még a léteztető értelmében is ez munkál? Már a kérdés is nyilvánvaló melléfogásnak látszik. Mert az állvány a mondottak után igenis végzet, ami a kihívó feltárásba gyűjt össze.

A kihívás minden, csak nem léteztetés. Annak látszik, amíg fel nem figyelünk arra, hogy a valóságnak mint állománynak a megrendelésbe való kihívása még mindig küldés, ami az embert a feltárás útjára juttatja. Mint ez a végzet, viszi az embert a technika lényege olyasmire, amit magától még kitalálni sem tudna, nemhogy megcsinálni; mert olyasmi, mint egy ember, aki egyes-egyedül önmagából kiindulva ember, nincs.

De ha ez a végzet, az állvány, a legnagyobb veszély nemcsak az ember- mivolt számára, hanem minden feltárás mint olyan számára is, akkor vajon szabad-e ezt a küldést még megtartásnak hívni? Minden bizonnyal, és főképpen akkor, ha ebből a végzetből kell a menedéknek felmagasodnia. Egy-egy feltárás minden végzése a megtartásból támad, mégpedig mint olyanból. Mert ez viszi az embert a feltárásban való ama részvételbe, amire a feltárás eseményének szüksége van. Ilyen fölhasználtságban jut az ember az igazság eseményének tulajdonába. A megtartó, ami így vagy úgy a feltárásba küld, az önmagában megmentő. Mert bepillantást és betérést ő enged az ember lényegének legmagasabb méltóságába. Ez a méltóság abban áll, hogy őrzi az elnemrejtettséget és vele együtt a megelőző elrejtettségét minden földi lénynek. Éppen az állvány, ami az embert azzal fenyegeti, hogy a feladat- ra rendelésbe, mint a feltárás állítólag egyetlen módjába ragadja, és így az embert abba a veszélybe taszítja, hogy feladja szabad lényét, éppen ebben a legnagyobb veszélyben jön napvilágra az embernek a megtartóhoz való legbensőbb, elpusztíthatatlan hovatartozása, feltéve, ha megpróbáljuk szem előtt tartani a technika lényegét.

Így rejti tehát magában, amit a legkevésbé gyanítanánk, a technika lényegzője a menedék lehetséges kezdetét.

Ezért minden azon múlik, hogy mi a kezdetet végiggondoljuk és emlékezőn óvjuk. Hogyan történik ez? Mindenekelőtt úgy, hogy a technikában megpillantjuk a lényegzőt, ahelyett, hogy csak a technikai részére bámulnánk. Amíg a technikát mint eszközt képzeljük el, fönnakadunk az akarásban, hogy uraljuk. Elsiklunk a technika lényege mellett.

Ám ha megkérdezzük, hogyan lényegzik az instrumentális a kauzalitás egyik módja gyanánt, akkor ezt a lényeget egy feltárás végzetének fogjuk tapasztalni.

Végül vegyük fontolóra, hogy a lényegben az, ami a lényegként létezik, az a léteztetettben történik, amelynek azonban a feltárásban való részvételéhez az emberre van szüksége, s ekkor kiviláglik:

A technika lényege magasabb értelemben kétértelmű. Ilyen kétértelműség által érünk minden feltárásnak, vagyis az igazságnak a titkához.

Egyrészt az állvány kihív a rendelkezésre állítás tébolyába, amely a feltárás eseményébe való pillantásnak útját állja és így az igazság lényegéhez való viszonyt alapjaiban veszélyezteti. Másrészről az állvány a maga részéről a megtartóban megy végbe, amely az embert abban tartóztatja, eleddig tapasztalatlanul, de a későbbiekben talán tapasztaltabban ahhoz, hogy őrá legyen szükség az igazság lényegének igazolásához. Így jelenik meg a menedék felnövekedése.

A beállítás föltartóztathatatlansága és a menedék tartózkodása úgy vonulnak el egymás mellett, mint csillagok járásában két csillag pályája. Ám ha el is vonulnak egymás mellett, ebben rejlik közelségük is.

Ha egy pillantást vetünk a technika kétértelmű lényegébe, akkor megpillantjuk a konstellációt, a titok csillagjárását.

A technikára irányuló kérdés a konstellációra irányuló kérdés, amiben a feltárás és az elrejtés, amiben az igazság tartalma előlép.

De mit segít nekünk a valóság konstellációjába vetett pillantás? A veszélybe pillantunk, és megpillantjuk a menedék felnövekedését.

Csakhogy ezáltal még nem menekültünk meg. Arra vagyunk hivatva, hogy a növekvő menedék fényében figyeljünk lélegzetvisszafojtva. Miként történhet ez? Itt és most, kicsiben úgy, hogy mi a menedéket növekedésében ápoljuk. Ez magába foglalja, hogy mindig szem előtt tartsuk a legnagyobb veszélyt.

A technika lényege fenyegeti a feltárást, fenyeget azzal a lehetőséggel, hogy minden feltárást felemészt a beállítás, és minden csak az állomány elnemrejtettségében fogja előállítani magát. Emberi cselekvés soha nem tud közvetlenül szembesülni ezzel a veszéllyel. Emberi teljesítmény egyedül nem képes megbirkózni a veszéllyel. Ám az eszmélet el tudja gondolni, hogy minden menedék lényege magasabb kell hogy legyen, mint a veszélyben forgóké, ugyanakkor azonban rokon is azzal.

Képes volna talán egy eredendőbben fenntartott feltárás a menedéket első jelenésére juttatni a veszély közepette, ami a technikai korszakban még inkább elrejtőzik, és még kevésbé mutatkozik meg?

Egykor nemcsak a technika viselte a techné nevet. Egykor techné volt a neve annak a feltárásnak is, ami a valóságot a jelenés fényébe hozta elő.

Egykor techné-nek hívták az igaz előhozását a szépbe. A szépművészetek poiésis-e is techné volt.

A nyugati világ végzetének kezdetén Görögországban emelkedtek a művészetek a legmagasabb magasságba a nekik fönntartott feltárásban. Felragyogtatták az istenek jelenlétét, az emberi és isteni végzet párbeszédét. És a művészetnek csak az volt a neve, hogy techné. Egyetlen sokmódú feltárás volt. Jámbor, azaz promosz volt, ami annyit jelent: alkalmazkodó, az igazság érvényéhez és igazulatához.

A művészetek nem az artisztikumból nőttek ki. A műalkotások nem voltak az esztétikai fogyasztás tárgyai. A művészet nem a kultúratermelés egyik szektora volt.

Mi volt a művészet? Ha talán csak rövid, ámde nagyszerű korszakra is? Miért viselte az egyszerű techné nevet? Azért, mert elő- és létrehozó feltárás volt, és ezért a poiésis-hez tartozott. Ezt a nevet kapta mint tulajdonnevet végül az a feltárás, ami a szépnek minden művészetét átjárja, azaz a poézis, a költőiség.

Ugyanaz a költő, akinek az imént hallottuk szavát:

De ahol veszély fenyeget, fölmagaslik a menedék is.”

most azt mondja nekünk:

…költőileg él az ember ezen a földön.”

A költői a valódit annak fényébe vonja, amit Platón a Phaidónban a legtisztábban felfénylőnek, to ekphanestatonnak nevez. A költői minden művészetet átlényegít, a lényegzőnek minden szépségbe tárulását.

Így hát a szépművészetek is a költői feltárásba vannak szólítva? A feltárásnak eredendőbben kell-e őket megszólítania, hogy így ők a menedék növekedését maguk gondozzák, s hogy újra bepillantást adományozzanak és bizalmat ébresszenek a fönntartónak?

Azt, hogy vajon a művészet a maga lényegének erre a legfelsőbb lehető- ségére a legnagyobb kockázat közepette is fenn van-e tartva, senki sem tudhatja. Mégis elborzadhatunk. Mitől? Ama másik lehetőségtől, hogy a technika dühöngése mindenütt berendezkedik, mígnem egy szép napon az összes technikaiság által a technika lényege lényegzik az igazság színrelépésében. Mivel a technika lényege nem technikai, ezért lényegi megfontolásának és a vele való döntő vitának olyan területen kell lefolynia, amely egyik oldalon a technika lényegével rokon, másrészt viszont attól alapvetően különbözik.

Ilyen terület a művészet. Persze csak akkor, ha a művészi eszmélet a maga részéről nem zárkózik el az igazság konstellációja elől, amire kérdésünk irányult.

Így kérdezve igazoljuk a szükséghelyzetet, hogy a technika lényegét a puszta technikai révén még nem tapasztaljuk meg; hogy a művészet lényegét puszta esztétika révén már nem oltalmazzuk meg. Minél kérdezőbben elmélkedünk a technika lényegéről, annál titokzatosabb lesz a művészet lényege.

Minél jobban közelítünk a veszélyhez, annál világosabban kezdenek vi- láglani a menedékhez vezető utak, és annál kérdezőbbek leszünk mi.

Mivel a kérdezés a gondolkodás hitelessége.

Geréby György fordítása

MEGJELENT :  A későújkor józansága II. (Válogatta és szerkesztette Tillmann J.A.) Göncöl Kiadó, Budapest, 2004.

COPYRIGHT Geréby György

Mark_Fridvalszki-Ad_Explorata-CIMER-pajzs Fridvalszki Márk

FORDÍTÓI MEGJEGYZÉSEK:

Heidegger köztudottan tagadta művei fordíthatóságát. Bizonyos, hogy a fenti fordítás sem győzte volna meg az ellenkezőjéről. Mégis, hogy a jelen tanulmány legalább annyira szól magyarul, ahogy, az mindenekelőtt lektorom, Márton László páratlan nyelvi leleményének és judíciumának köszönhető. Segítségéért ezúton szeretnék neki köszönetet mondani. Természetesen a végső változat felelőssége engem terhel.

A fordítási nehézség legfőbb oka, hogy Heidegger a német (és görög) nyelv szavainak belső rokonsági összefüggéseit és etimonjainak hasonlóságát, melyek a két nyelvben ráadásul sokszor párhuzamosak is, oly mértékben használja ki érvelésében, hogy az magyarul elvileg visszaadhatatlan. Mivel pedig Heidegger szerint egy fogalom legalább implicite őrzi jelentéseinek teljes történetét, filozófiai poétikájában az érvelésnek a nyelv természetes sodrát kell követnie. Heidegger példája a görög filozófia nyelvének plaszticitása: hogyan lehet egyszerre végtelenül pontosan és absztrakt módon, mégis erőteljesen és képszerűen gondolkodni. Írása feltételezi az olvasóról, hogy rendelkezik a görög filozófiai fogalmak elemi ismeretével, illetve ezen felül jó német nyelvi intuícióval. Elsősorban a következő nyelvi, pontosabban: etimológiai ismeretekre épít:

A gör. aitia ill. aition egyszerre két dolgot jelent: „ok, alap, és szerzőség (felelősség – jó értelemben is) illetve vád”. (Az aitiaomai ige annyit tesz mint: vádolok, vétkesnek tartok, valakiről valamit föltételezek.) A bevett német fordítás: Ursache, Schuld, amely két szó között azonban szoros jelentésbeli kapcsolat van. A Duden Herkunftswörterbuch (1963) szerint a Schuld „adósság, tartozás, jogi felelősség, teher” jelentésből már az ófelnémetben kialakul a „bűn, vétek” mind jogi, mind vallási értelem- ben, valamint általánosabb értelemben az „ok, alap (valami kellemetlen illetve ártalmas dologra)”. A verschulden ma is annyit jelent, mint hogy „valami rosszat okozni”, „vét- kes/bűnös vagyok”, ti. én vagyok az oka.

Bestand: anyagszükséglet, készlet, állomány

Bestellen, Bestellbarkeit: rendelkezésre állítani, megrendelni, megművelni, elintézni valamit/eljárni valamiben, (megrendelhetőség)

Entbergen: az alétheia (ti. a heideggeri értelmezés szerint: a-privatum és a léthé [lanthaneinből] összetétele, azaz: el-nem-felejtett/rejtett) megfelelője (és tükörfordítása). Jelentése: kirejtés, felfedés, feltárás, rejtetlenség.

Ereignen: az Auge (szem) szóval rokon, tkp. „feltárulni”.

Gegenstand: az objectum tükörfordítása. Az előttünk lévő ellene-vetettségét is visszaadja. „Előttünk levő dolog”-nak fordítja Apáczai Csere János a Magyar Encyclopaediában, nagyjából ugyanabban az időben, amikor a német szó is született. Értelme: a tőlünk füg- getlenül létező, egyedi, „fizikai” vagy „természeti” létező, dolog.

Geschichte: történelem (szembeállítva a Historie (történet) terminussal) etimológiailag a schicken (küldeni), Schickung, végzet, Schicksal, sors, Geschick (az elküldött, a kimért sors, végzet) rokona. Magyarul ez az összetartozás sem érzékeltethető.

Gestell: a modern német nyelvérzék által a stellen igéhez asszociálja, eredetileg a Stall szóval rokon kollektívum. Támasztásra, hordásra szolgáló léckeret, polc, állvány, de al- építmény is. Magyarra többféleképpen próbálták már fordítani, pl.: létesítmény (Fila B.), váz (Suki B.), „(tartó)szerkezet” (Gurály Z.) Mi az „állvány” kifejezéssel próbáljuk meg visszaadni.

Herausfordern: kihívni, kikövetelni

Her-vor-bringen: a poiésis megfelelője, alkotó megvalósítás, létrehozás, (meg)alkotás, megalkotó létrehozás.

Schicksal, Geschick: a schiken „küldeni” ige származékai, ld. Geschichte.

Stellen: valószínűleg a Stall (állóhely, hely, Standort, Stelle) ógermán főnévből származik. „An einen Standort bringen, aufstellen” jelentéssel. Mégis gyakran a stehen tran- zitív formájaként használják: „stehen machen, richten, festsetzen” jelentésben. A stellen alapjául szolgáló idg. *stel gyök „stehen machen, (auf)stellen; stehend, unbeweglich, steif; Stand(ort), Staender, Pfosten, Gestell” valószínűleg a stehen idg. *stha gyökének a német nyelvben nagyon termékeny kiterjesztése.stehen: az idg. *st(h)a, latin stare, „stehen, stellen” gyökből. A német nyelv nagyon termékenyen képezte tovább főnevekké. Ebbe a családba tartozik a Statt, gestatten, Gestade, stet, Stuhl (eredetileg Gestell jelentésben).

Veranlassen: az ánôéá [aitia] megfelelője, okozás, kieszközlés

Wahrheit: rokona a latin „verus”-nak, „Vertrauenswert” értelemben. Idg. tő: *ver „Gunst, Freundlichkeit (erweisen)” russ. VÉRA, „Glaube”. Mhd. wera, „Vertrag, Treue”. Ehhez az idg. gyökhöz tartozik a gewaehren is.

Wesen: mhd. wesen, ahd. wesan, „Sein, Aufenthalt, Hauswesen, Wesenheit, Ding” egy nhd.-ban már eltűnt közgermán „wesen” (sein, sich aufhalten, dauern, geschehen), lenni, fönnállni, tartani ige szubsztantiválódása. Rokona a waehren, huzamolni, tartani.

Reklámok