Jacques Ellul: A dhimmi helyzete a muzulmán társadalomban

kaaaba

Az alábbi szöveget 1983 májusában írta Jacques Ellul, és angolra fordítva előszóként szolgált Bat Ye’or The Dhimmi. Jews and Christians under Islam című könyvéhez, amely 1985 februárjában jelent meg az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában (Fairlegh Dickinson University Press – Associated Universitys Presses). Az írást a könyv angol, héber és orosz kiadásában is publikálták, ám franciául mindmáig nem látott napvilágot.

Nagyon fontos ez a könyv, mert korunk egyik kényes problémáját tárgyalja, amely magából a téma nehézségéből adódóan kényes: hogyan írható le az iszlám a nem muzulmánokra vonatkozó tanítását és gyakorlatát tekintve, másrészt kényes a téma aktualitása és szinte az egész világon tapasztalható érzelmi megnyilvánulások miatt. Fél évszázaddal ezelőtt még senkit nem hozott volna lázba a kérdés, hogy milyen a nem muzulmánok helyzete az iszlám uralta területeken. Lehetett volna történelmi leírást készíteni róla, ami csak a szakembereket érdekli, vagy jogi elemzést (M. Gaudefroy-Demombynes és egykori kollégám, G.-H. Bousquet munkáira gondolok; utóbbi nagyon sok mindent megírt a muzulmán jog jellegzetességeiről, anélkül, hogy tanulmányai bármiféle vitát váltottak volna ki), vagy lehetett volna filozófiai és teológiai vitát rendezni róla, ami bizonyosan szenvedélyes megnyilvánulások nélkül zajlik le. Ami az iszlámra és a muzulmán világra vonatkozott, az a múlthoz tartozott, nem volt ugyan teljesen halott, de bizonyára nem is volt élőbb, mint a középkori kereszténység. A muzulmán népek nem rendelkeztek semmiféle hatalommal, végletesen megosztottak voltak, jelentős részük gyarmatosítók uralma alatt élt. A gyarmatosítást ellenző európaiak szimpátiával viseltettek az „arabok” iránt, de semmi több! Majd egyszer csak, 1950-től kezdve teljesen megváltozott a helyzet.

Úgy látom, négy szakaszt különböztethetünk meg: az első periódusban a megszállók uralma alóli felszabadulásra irányuló akarat dominál. Viszont e téren a muzulmánok nem voltak „eredetiek”: az algériai háború és mindaz, ami követte, csak az első vietnami háború következménye volt. Általános dekolonizációs jelenség bontakozott ki, ami arra késztette ezeket a népeket, hogy bizonyos identitást akarjanak kialakítani maguknak, hogy ne pusztán felszabaduljanak önerejükből az európaiak uralma alól, hanem különbözzenek is tőlük. Méghozzá minőségileg különbözzenek. Ebből következett a második szakasz: e népek sajátossága nem valamiféle etnikai jellegzetességből vagy szerveződési formából adódott, hanem egy vallásból. És azt látjuk, hogy a baloldali jellegű szocialista, sőt kommunista mozgalmakon belül jelenik meg a valláshoz való visszatérés. Emiatt pedig teljes egészében elvetik a laikus állam kialakítására irányuló törekvést, ahogyan azt például Kemal Atatürk elképzelte. Sokan gondolják, hogy az iszlám vallásosság előretörése kifejezetten Khomeini ajatollahnak köszönhető. Csakhogy ez nem igaz. Ne feledkezzünk meg a muzulmánok és a hinduk között 1947-ben Indiában kizárólag vallási alapokon kitört borzalmas háborúról. Az áldozatok száma több mint egymillió volt, és nem gondolhatjuk, hogy más oka lett volna a háborúnak, mint egy iszlám köztársaság függetlenségének elérése (mivel amíg a muzulmánok beilleszkedtek a hindu-buddhista világba, nem került sor mészárlásokra). Pakisztán hivatalosan 1953-ban nyilvánította magát iszlám köztársaságnak (tehát pontosan abban az időszakban, amikor ezek a népek nagy erőfeszítéseket tettek arra, hogy rátaláljanak identitásukra). E korszaktól kezdve nem volt olyan év, amikor ne utalt volna valami az iszlám vallásos újjászületésre (Fekete-Afrika újra tárgyalásokat kezd az iszlámmal, a leszakadt népességek visszatérnek a vallásgyakorlathoz, a szocialista berendezkedésű arab államok kötelezettséget vállalnak, hogy „muzulmán” országnak nyilvánítják magukat, stb.), olyannyira, hogy jelenleg az iszlám a legaktívabb, a leginkább életteli vallás a világon. Khomeini ajatollah extremizmusát csak ennek a folyamatnak a perspektívájában lehet megérteni. Egyáltalán nem különleges, nem egyedülálló eset: e folyamat logikus folytatása. De ez már a harmadik szakasz: azt látjuk, hogy a vallásos újjászületés nyomán, a politika és kulturális eltérések ellenére kialakul az iszlám világban egyféle egységtudat. Természetesen nem feledkezhetünk meg a muzulmán államok közötti számos konfliktusról, az érdekellentétekről, sőt háborúkról, azonban nyilvánvaló konfliktusaik sem téríthetik el figyelmünket egy sokkal alapvetőbb tényezőről: a nem muzulmán világgal szembeni vallásos egységükről.

E ponton felmerül egy érdekes jelenség: hajlamos lennék azt mondani, hogy „mások”: a „kommunista”, „keresztény” stb. országok hangsúlyozzák a muzulmán világ törekvését az egységre, és valamiféleképpen „kompresszor” szerepet játszanak abban, hogy ez a világ kénytelen legyen egységesülni! Végül pedig a nyilvánvaló negyedik szakasz, illetve tényező: a gazdasági és olajipari hatalom felfedezése. Ezt felesleges is hangsúlyoznunk. Összességében koherens folyamatot látunk: politikai függetlenség – vallásos újjászületés – gazdasági hatalom. Mindez egy fél évszázad alatt megváltoztatta a világ arculatát. Napjainkban pedig széles körű iszlám propaganda-tevékenységnek lehetünk tanúi: mecsetek épülnek mindenütt, még a Szovjetunióban is, terjed az arab irodalom és kultúra, kezdik felfedezni saját történelmüket. Az iszlám most azzal kérkedik, hogy bölcsője volt valamennyi civilizációnak, mialatt Európa alásüllyedt a barbárságban, Kelet pedig folyamatos megosztottságban élt. Egyfolytában azt halljuk, hogy az iszlámból ered valamennyi tudomány és művészet. Valószínűleg mindez kevésbé érte el az Egyesült Államokat, mint Franciaországot (bár ne feledkezzünk meg a Fekete Muszlimokról). Azért formálok véleményt mégis a francia helyzet alapján, mert az egészen példaértékűnek tűnik számomra.

Mihelyt vizsgálni kezdjük az iszlám valamely kérdését, rögtön olyan területre lépünk, ahol végletekig fokozódott érzelmekkel találjuk magunkat szemben. Franciaországban már nem viselik el az iszlámra vagy az arab országokra irányuló kritikát. Ezt többféle okkal magyarázhatjuk: a franciáknak rossz a lelkiismeretük, mert Észak-Afrika megszállói és gyarmatosítói voltak. Rossz a lelkiismeretük az algériai háború miatt (ami „ellenhatást” váltott ki: csatlakozást az ellenséghez, illetve az ellenség kedvező megítélését). Oka ennek egy helytálló tény felfedezése is: a nyugati kultúrában évszázadokig elhallgatták a muzulmánok civilizációs hozadékának értékét (ugyanakkor e tény miatt most átesünk a másik végletbe). Magyarázható az arab származású vendégmunkásokkal is (Franciaországban), akik ma már egy fontos, általában szerencsétlen, megvetett (bizonyos rasszizmusnak kitett) népességet alkotnak, ami azt eredményezi, hogy az értelmiségiek, a keresztények stb. csupa jó szándékkal vannak irántuk, és már nem viselik el a kritikát. Ezáltal az iszlám általános rehabilitációjának vagyunk tanúi, ami kétféle módon nyilvánul meg. Először is intellektuális szinten: egyre növekszik az olyan művek száma, amelyek látszólag tudományos kutatásnak tűnnek, és kifejezett céljuk, hogy lerombolják az iszlámra vonatkozó előítéleteket, az előre gyártott (és hamis) elképzeléseket, a vallási tanítás tekintetében ugyanúgy, mint a szokások és az erkölcsök vonatkozásában. Így például „kimutatják”, hogy hamis az állítás, mely szerint az arabok kegyetlen megszállók voltak, hogy rettegést keltettek és lemészárolták azokat a népeket, akik nem hódoltak be előttük. Hamis, hogy az iszlám intoleráns, éppen ellenkezőleg: maga a tolerancia. Hamis, hogy a nők alacsonyabb rendű státussal rendelkeznének és ki lennének zárva a politikai közösségből. Hamis, hogy a dzsihád (a szent háború) valóságos háború lenne stb. stb. Más szóval: mindaz, amit történelmileg bizonyosnak tekintettünk az iszlámmal kapcsolatban, csak propaganda eredménye, Nyugaton hamis képet alakítottak ki róla, amit most állítólag kiigazítanak és igazzá formálnak. A Korán nagyon spirituális jellegű értelmezésére hivatkoznak, és igyekeznek bizonyítani a muzulmán országok erkölcseinek kiválóságát.

De ez még nem minden. Országainkban az iszlám spirituális vonzerőt fejt ki. Miután a kereszténység már nem rendelkezik egykori vallásos értékével, és radikálisan kritizálják, miután a kommunizmus elveszítette presztízsét és reményteli üzenetét, az európai emberek vallási szükséglete egy másik dimenziót keresett, ahol kiteljesülhet, és íme, rátaláltak az iszlámra! Már egyáltalán nem intellektuális vitákról van szó, hanem vallásos jellegű tényleges csatlakozásokról. Számos neves francia értelmiségi tért át az iszlámra, nagy visszhangot keltve. Úgy mutatják be az iszlámot, mint nyilvánvaló fejlődést a kereszténységhez képest, és a nagy muzulmán misztikusokra hivatkoznak. Emlékeztetnek arra, hogy a három könyvvallás rokonságban áll egymással (zsidók – keresztények – muzulmánok). Mindhárom Ábrahámot vallja ősének. A leghaladóbb pedig a három közül… nyilvánvalóan az utolsó, a legújabb. Egyáltalán nem túlzok. Még a zsidók között is vannak olyan komoly értelmiségiek, akik abban reménykednek, hogy a három vallás, ha nem is fuzionál, de legalább kibékül egymással. Azért írom le ezeket az európai jelenségeket, mert akarjuk vagy sem, az iszlám egyetemes küldetést tulajdonít magának, az egyedüli vallásnak hirdeti magát, amelynek el kell érnie, hogy mindenki csatlakozzon hozzá: ne legyen illúziónk, a világ egyetlen része sem menekül meg ettől. Most, amikor az iszlám már rendelkezik nemzeti, katonai és gazdasági hatalommal, arra fog törekedni, hogy vallási téren is elterjedjen az egész világon. A Brit Nemzetközösség ugyanúgy célpontja lesz, mint az Egyesült Államok. Terjeszkedésére (ami az iszlám harmadik terjeszkedése) nem szabad rasszizmussal reagálnunk, sem ortodox bezárulással, sem pedig üldözéssel vagy háborúval. Reakciónknak spirituális, pszichológiai (ne hagyjuk, hogy rossz lelkiismeretünk magával ragadjon minket) és tudományos jellegűnek kell lennie. Igazából hogy is áll a helyzet? Mi tükrözi hűen az igazságot? A muzulmán hódítások kegyetlenkedései, vagy pedig a Korán szelídsége, nyájassága? Mi tükrözi hűen az igazságot a tanítás és az alkalmazás, a mindennapi élet szintjén a muzulmán világban? Komoly intellektuális kutatómunkát kellene végezni, amely pontosan meghatározott kérdésekre irányul. Lehetetlen általános módon megítélni az iszlám világot, hiszen az mintegy száz kultúrát olvasztott magába. Lehetetlen egyszerre tanulmányozni valamennyi hiedelmet, hagyományt, gyakorlati alkalmazást. E munkát csak kérdéssorozatokra lebontva lehet elvégezni, hogy „megállapítsuk”, mi igaz és mi hamis.

Ebben a kontextusban helyezkedik el Bat Ye’or könyve a dhimmiről. Munkája példaértékű az általunk folytatott nagy vitában. Nem fogom itt elmesélni a könyvet, az érdemeit sem dicsérem, pusztán hangsúlyozom a fontosságát. Dhimmi az az ember, aki muzulmán társadalomban él, de ő maga nem muzulmán (hanem zsidó, keresztény, esetleg „animista”). Az ilyen ember sajátos társadalmi, politikai és gazdasági státussal rendelkezik. Fontos tudnunk, hogyan bántak ezekkel a „ellenszegülőkkel”. Ugyanakkor rögtön számot kell vetnünk a téma dimenziójával: valójában sokkal többről van szó, mint egy, a többihez hasonló „társadalmi helyzet” tanulmányozásáról. Az olvasó látni fogja, hogy a dhimmi számos tekintetben összehasonlítható a középkor európai jobbágyával. Csakhogy a jobbágyok helyzete bizonyos történelmi fejlődés eredménye volt (a rabszolgaság átalakulása, az állam eltűnése, a feudalizmus megjelenése stb.). Következésképpen, amikor a történelmi körülmények változnak, akkor a jobbágyok helyzete javul, míg csak el nem tűnik a jobbágyság intézménye. Ugyanez nem igaz a dhimmi esetében: egyáltalán nem történelmi véletlen eredménye, hanem léteznie kell vallási szempontból és a világról alkotott muzulmán felfogásból adódóan. Vagyis a dhimmi az iszlám és a nem-iszlám közti viszonyról alkotott, totális, állandó és teológiailag megalapozott felfogás kifejeződése. Nem történelmi véletlen, amely valamiféle történelmi jelentőségre tett szert, hanem eleve léteznie kell. Következésképpen történelmi vizsgálat tárgya (keresni kell szellemi körvonalait, és le kell írni múltbeli alkalmazását), ugyanakkor mai, nagyon is aktuális téma, tekintettel az iszlám terjeszkedésére. Bat Ye’or könyvét valójában mint egy időszerű könyvet kell olvasni. Fontos tudni, amennyire pontosan csak lehet, hogy a muzulmánok mit tettek az alávetett, de nem áttért népekkel, mert később is ezt fogják tenni (és még ma is ezt teszik). Attól tartok, ez az állításom nem győzi meg azonnal az olvasókat.

A fogalmak, a koncepciók mégiscsak változnak, nem igaz? Az Istenről vagy Jézus Krisztusról alkotott keresztény elképzelés ma már nem ugyanaz a keresztények számára, mint ami a középkorban volt. És sorolhatnánk a példákat. Csakhogy számomra az iszlámban éppen koncepcióinak állandósága tűnik érdekesnek, meglepőnek, egyik különös sajátosságának. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a dolgok inkább akkor fejlődnek, ha ideológiailag nincsenek rögzítve. Cézár uralma Rómában sokkal inkább képes volt átalakulásra, mint a sztálini uralom, mert esetében nem létezett semmiféle doktrinális és ideológiai keret, amely folytonosságot, szigorúságot biztosított volna számára. Ahol a társadalmi szerveződés „szisztémán” alapul, ott hajlamos sokkal pontosabban reprodukálni önmagát. Márpedig az iszlám, sokkal inkább, mint egykor a kereszténység, olyan vallás, amely végleges formát kíván adni a társadalmi rendnek, az emberi érintkezési formáknak, és keretek közé akarja zárni minden egyes ember életének minden egyes pillanatát. Tehát olyan állandóságra törekszik, amely más társadalmi formák többségében nem volt meg. Sőt azt is tudjuk, hogy az iszlám tanításának egésze (beleértve vallásos meglátásait) jogi jelleget öltött. Valamennyi szöveget jogi jellegű értelmezésnek vetették alá, és valamennyi alkalmazásuk (még a spirituális jellegűek is) jogi aspektust nyert. Márpedig nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a jog nagyon határozott irányultsággal rendelkezik: állandósítani – állandósítani a viszonyokat – megállítani az időt – állandósítani a jelentéseket (el kell érni, hogy egy adott szónak csak egy jelentése legyen) – állandósítani az értelmezéseket. Minden jogi jellegű dolog a lehető leglassabban fejlődik, és nem tűr semmiféle zavart. Természetesen fejlődhet (a gyakorlatban, a jogtudományban stb.), ám ha létezik egy valamiféleképpen „alapítónak” tekintett szöveg, akkor elegendő, hogy újra vissza akarjanak térni ahhoz, és minden újként alkotott dolog összeomlik. Ilyen volt az iszlám helyzete. A mindenhová bevezetett jogi szemlélet állandóságot eredményezett (nem abszolút állandóságot, ami lehetetlen, hanem maximálisat), ebből adódik, hogy lényeges a történelmi tanulmányozás. Amikor egy szóra, egy múltbeli iszlám intézményre hivatkozunk, akkor tudnunk kell, hogy amíg az alapvető szöveg (esetünkben a Korán) nem változik, addig bármilyen látszólagos változásra és fejlődésre kerüljön is sor, mindig megtörténhet a visszatérés az eredeti alapelvekre és adottságokra, annál is inkább, mert az iszlámnak sikerült (ami bizony ritka jelenség) integrálnia a vallásit, a politikait, a morálist, a társadalmit, a jogit és az intellektuálist: mindezek szigorú egységet alkotnak, amelyben minden egyes elem része az egésznek.

Rögtön megjelenik a „dhimmi”-re vonatkozó vita. A szó valójában ‘védelmezettet ‘ jelent. Ez az iszlám modern híveinek egyik érve: a dhimmit sohasem üldözték, sohasem bántak vele rosszul (hacsak nem véletlenszerűen), éppen ellenkezőleg: védelmezett ember volt. Kell-e ennél jobb példa az iszlám liberalizmusára? Íme, olyan embereket védelmez, akik a legkisebb mértékben sem hisznek a muzulmán vallásban, mégsem űzik ki őket. Számos olyan szöveget olvastam, amelyek azt bizonygatták, hogy egyetlen más társadalom, egyetlen más vallás sem volt ennyire toleráns, és nem védelmezte ennyire a kisebbségeket. Természetesen kihasználják ezt arra, hogy vádolják a középkori kereszténységet (amelyet nem fogok védelmezni), hangsúlyozva, hogy az iszlám sohasem ismerte az inkvizíciót vagy a „boszorkányüldözést”. Fogadjuk el ezt a nézőpontot, és szorítkozzunk arra, hogy elgondolkodunk magának a szónak a jelentésén: „védelmezett”. Fel kell tennünk a kérdést: „kivel szemben védelmezett”? Ha az „idegen” iszlám területen van, akkor nyilvánvalóan csak magukkal a muzulmánokkal szemben. A védelmezett kifejezés már önmagában utal valamiféle rejtett ellenségeskedésre, ezt kell jól megértenünk. A dhimmi intézménye hasonlítható a korai Róma „cliens”-éhez: az idegen mindig ellenség. Ellenségként kell vele bánni (még ha nincs is háborús helyzet). De ha az idegen elnyeri egy nagy családfő kegyét, akkor a védelmezettjévé válik (cliens) és Rómában tartózkodhat: „patrónusa” „megvédelmezi” a támadásokkal szemben, amelyeket bármelyik római polgár elkövethet ellene. Valójában ez azt jelenti, hogy a védelmezettnek nincs semmiféle tényleges joga. E könyv olvasója látni fogja, hogy a dhimmi helyzetét az ő (vagy a csoportja) és egy adott muzulmán csoport (a dhimma) között megkötött egyezség határozza meg. Az egyezség jogi vonást mutat, azonban mi egyenlőtlen szerződésnek nevezzük: a dhimma ugyanis egy „adományozott szerződés” (lásd C. Chehata munkáit a muzulmán jogról), ami két következményt von maga után. Először is: aki adományozza, az vissza is vonhatja. Nem „egyezményes” szerződésről van szó, amely a két fél akarata alapján formálódik ki. Nagyon is önkényes jellegű. Egyedül az engedményező dönt arról, hogy mit adományoz (ebből ered a feltételek nagyfokú változatossága). A második következmény: ez a helyzet éppen az ellenkezője annak, amit igyekeztünk megteremteni az emberi jogok elméletével, mely szerint abból a tényből adódóan, hogy emberek vagyunk, kötelező módon bizonyos számú joggal rendelkezünk, tehát akik nem tartják azokat tiszteletben, tévedésben vannak. Ezzel szemben az adományozott szerződés esetében csak akkor rendelkezünk jogokkal, ha a szerződés elismeri azokat, és csak addig, amíg az érvényben van. Önmagunk által, mint „létezők”, semmiféle jogunkat nem tudjuk érvényre juttatni. Ilyen volt a dhimmi helyzete. Márpedig, mint azt korábban már jeleztem, ez a helyzet nem változik a történelem folyamán: a dhimmi nem társadalmi véletlen, hanem meggyökeresedett koncepció.

Napjainkban a hódító iszlám szemében mindazok, akik nem muzulmánnak vallják magukat, nem rendelkeznek elismert emberi jogokkal mint olyannal. Iszlám társadalomban dhimmi-helyzetük lenne. Ebből adódóan tökéletesen illuzórikus és komolytalan jellegű a közel-keleti dráma megoldásának azon terve, hogy olyan államszövetséget kell létrehozni, amely Izraelt belefoglalná muzulmán népek és országok bizonyos csoportjába, vagy pedig „zsidó-iszlám” államot kell teremteni. Muzulmán szempontból ez elképzelhetetlen. Ezért attól függően, hogy a „védelmezett” szót morális vagy jogi értelmében vesszük, két, egymással tökéletesen ellentétes módon értelmezhetjük. Ami nagyon is jellemző az iszlámmal kapcsolatban tapasztalt vitákra. Sajnos a szót jogi értelmében kell vennünk. Jól tudom, hogy ellenem vetik majd: de hiszen a dhimminek voltak „jogai”. Bizonyára. Csakhogy adományozott jogai voltak. Minden ezen múlik. Például ha az 1918-as Versailles-i Szerződést nézzük: Németország kapott bizonyos számú „jogokat”, amelyeket legyőzője adományozott neki. És békediktátumnak minősítették. Ez jól mutatja, mennyire kényes az ilyen problémák tanulmányozása. Mert a megítélések teljes egészében különbözhetnek egymástól aszerint, hogy az iszlámra nézve kedvező vagy nem kedvező előfeltevésekkel rendelkezünk, ugyanakkor rendkívül nehézzé válik a valóban tudományos, „objektív” tanulmányozás (személy szerint én nem hiszek az objektivitásban a humán tudományok terén; a legjobb esetben a kutató tisztességes, és kritikusan viszonyul az előfeltevéseihez). De, miként már jeleztem, éppen azért fontos egy ilyen típusú kutatómunka az iszlámra vonatkozó valamennyi kérdést érintően, mert a szenvedélyek végletesen kiélezettek.

Ezért felvetődik a kérdés: vajon tudományos könyvet tartunk a kezünkben? Korábban írtam már ismertetést erről az először franciául megjelent könyvről egy tekintélyes napilapba (a francia kiadás nem volt ennyire teljes és gazdag, főleg a nagyon lényeges függelékeket tekintve). Írásom megjelenése után kaptam egy rendkívül szenvedélyes levelet az egyik kollégámtól, aki a muzulmán kérdések szakértője [Claude Cahen professzor], melyben azt mondja, hogy ez a könyv tisztán polemikus munka, egyáltalán nem komoly szaktudományos mű. Azonban kritikus megjegyzései arról tanúskodtak, hogy nem olvasta a könyvet, és (az én szövegemen alapuló) érvei érdekesek voltak, mert szándékuk ellenére feltárták e munka tudományos jellegét. Először is a „tekintély érvét” használta: felhívta figyelmemet a problémát tárgyaló, általa vitathatatlannak és tudományosnak tartott tanulmányokra (S. D. Goitein, Bernard Lewis és Norman Stillman munkáira), amelyek általában kedvezően viszonyulnak a muzulmán attitűdhöz. Közöltem ellenvetését Bat Ye’orral, aki azt válaszolta nekem, hogy személyesen ismeri az említett három szerzőt, és figyelembe vette a munkáikat. Csodálkoztam volna az ellenkezőjén, mivel kiterjedt kutatásokat folytatott. Azt állította, hogy írásaik figyelmes olvasása nem tenne lehetővé ilyen leszűkítő értelmezést.

Melyek voltak az e könyvekből merített alapvető érvek, melyek alapján bírálta Bat Ye’or elemzését? Először is: nem lehet általánosítani a dhimmi-állapotot, nagy eltérések voltak a helyzetüket tekintve. Bat Ye’or nagyon ügyesen felépített könyve pontosan erre mutat rá: közös adottságokból, azonos alapvetésből kiindulva a szerző olyan dokumentumokat közöl, amelyek lehetővé teszik, hogy pontos képet alkossunk magunknak ezekről az eltérésekről, attól függően, hogy a Maghreb országokban, Perzsiában, Arábiában stb. élő dhimmit vizsgáljuk. Ténylegesen jelentős különbségeket látunk a dhimmik valóságos létezését tekintve, ám ez semmit sem változtat helyzetük lényegileg azonos voltán. A második érv: eltúlozzák az „üldözéseket”, és a levélíró „néhány népi dühkitörésről” beszél… Csakhogy egyrészt Bat Ye’or nem az üldözésekre alapozza elemzését, másrészt itt mutatkozik meg az elfogult gondolkodásmód: a „néhány dühkitörés” történelmileg nézve nagyon is sok volt, a dhimmik legyilkolása pedig gyakori. Napjainkban nem szabad megfeledkeznünk a zsidók vagy keresztények legyilkolásáról szóló fontos tanúvallomásokról (régebben ezeket túlságosan is értékelték), mely gyilkosságok az arabok és a törökök által elfoglalt valamennyi országban nagyon gyakran előfordultak, és amelyek során a rendfenntartó erők nem avatkoztak közbe. A dhimminek talán voltak jogai a hatóságok szemében, hivatalosan, ám amikor a népharag elszabadult, gyakran érthetetlen okok miatt, védtelenek és védelem nélküliek voltak. Egyenlő volt ez a pogromokkal. E ponton a levélírótól vitatható el a tudományos okfejtés. Harmadsorban azt állítja, hogy a dhimmiknek voltak személyes és felekezeti „jogaik”. Azonban mivel nem jogász, nem látja a különbséget a személyes és az adományozott jogok között. Beszéltünk erről már korábban. Érve nem állja meg a helyét, hiszen Bat Ye’or teljesen kielégítő módon tárgyalja a szóban forgó jogokat.

A levélíró azt is hangsúlyozza, hogy a zsidók a muzulmán országokban igen magas kulturális szintet értek el, és úgy tekintettek az adott országra, amelytől függtek, mint a saját hazájukra. Az első megállapítással kapcsolatban azt mondhatom, hogy hatalmas különbségek voltak. Az valóban igaz, hogy egyes arab országokban és bizonyos korszakokban a zsidók – és a keresztények – magas kulturális szintet és jólétet értek el. Csakhogy Bat Ye’or könyve ezt nem is tagadja. A jelenség pedig nem annyira rendkívüli: Rómában, a Krisztus utáni I. századtól kezdve előfordult, hogy rabszolgák (akik azért még rabszolgák maradtak) nagyon figyelemreméltó rangot szereztek; szinte valamennyi értelmiségi foglalkozást gyakorolták (tanár, orvos, mérnök stb.), vállalkozásokat irányítottak és maguk is rabszolgatartókká válhattak. De ettől még rabszolgák voltak. Kissé hasonló a probléma a dhimmik esetében, akiknek ténylegesen fontos gazdasági szerepük volt (amint erre jól rávilágít ez a könyv) és „boldogok” lehettek: de attól még alsóbb rendűek voltak, továbbá nagyon változatos státusuk szigorúan alárendeltté tette őket… és nem voltak „jogaik”. Ami pedig azt az állítást illeti, hogy úgy tekintettek az országra, amelytől függtek, mint a saját hazájukra: ez sohasem volt igaz a keresztényekre. A zsidók pedig már oly régóta szétszóródtak a világban, hogy nem is volt más lehetőségük. De tudjuk, hogy valódi „asszimilációs” törekvésre csak a nyugati demokráciákban került sor. Végül pedig a levélíró kijelenti, hogy „a modern időkben romlott meg a zsidók helyzete az iszlám országokban”. És a dhimmik helyzetét nem az alapján kell megítélni, ami a XIX–XX. században történt. Ezért kénytelen vagyok feltenni magamnak a kérdést, hogy e kritikus megjegyzések írója, számos más történészhez hasonlóan, vajon nem szépíti-e meg a múltat? Elegendő belátni, milyen jelentős egybeesés áll fenn a tényekre támaszkodó történelmi források és az eredeti alapadottságok között, hogy azt gondoljuk, a változás nem lehetett ilyen nagyfokú.

Azért tértem ki kissé hosszasan ezekre a kritikai megjegyzésekre, mert fontosnak tűntek számomra e könyv „tudományos” jellegének körülhatárolásához. Én magam ezt a munkát valóban nagyon tisztességesnek, kevéssé polemikusnak és a lehetséges mértékben objektívnek tekintem (lévén, hogy olyan történésziskolához tartozom, akik számára teljes objektivitás a szó abszolút értelmében nem létezhet). Gazdag forrásanyagot gyűjtött össze, korrekt módon kezeli a dokumentumokat, igyekszik valamennyi helyzetet beilleszteni az adott történelmi kontextusba. Következésképpen eleget tesz az efféle munkákra vonatkozó tudományos elvárásoknak. Ezért tekintem én ezt a munkát egészen példaértékűnek és jelentősnek. Ugyanakkor a fentiekben említett „érzékeny kontextusba” helyezkedve ez a könyv határozott figyelmeztetést fogalmaz meg. Az iszlám világ nem fejlődött azon a téren, hogy miként tekint a nem muzulmánokra, és Bat Ye’or arra figyelmeztet minket, hogy miként kezelnék azokat, akiket magába olvasztana. Könyve világosságot gyújt korunkban.

Bordeaux, 1983 májusa

Le Monde, 1980. november 18.

Fordította Bende József

MEGJELENT: Jacques Ellul: Iszlám és zsidó-kereszténység. Bencés, Pannonhalma, 2007.

Advertisements

%d blogger ezt kedveli: