Roger Scruton: Egy filozófus borkalauza

kaaaba

… Próbálkozásaik, hogy visszahozzák a vallási cenzúrát Európa nemzetállamaiba, persze még nincsenek konkrét jogi formába öntve, de összességükben jól példázzák azt, ami számomra az iszlám igazi tragédiája, nevezetesen, hogy kultúrájától megfosztva lépett be a modern világba. (…)

De mi történt ezzel a nagy és vitatkozó kultúrával? Hol találjuk például a filozófusok nyomtatott szövegeit? Természetesen ott vannak az amerikai egyetemi könyvtárakban, de Damaszkusz és Bagdad könyvesboltjaiból hiányoznak. Ez a tény sajátos megvilágításba helyezi a jelenlegi konfliktust az iszlámmal. Ha ezt „a civilizációk összecsapásának” hívjuk, Samuel Huntington híres megfogalmazásával élve, akkor feltételezzük, hogy két civilizáció létezik. Az egyik fél azonban soha nem jelenik meg a csatatéren. Az öszszecsapás, melynek tanúi vagyunk, a nyugati szekularizmus és egy vallás között zajlik, amely, mivel öntudatos részét elveszítette, többé már nem tud bármifajta stabil állandósággal viszonyulni azokhoz, akik nem értenek vele egyet.

Majdnem harminc évvel ezelőtt jelentette meg Edward Said Orientalizmus című jelentős művét, melyben azokat a nyugati tudósokat ostorozza, akik a Közel-Kelet társadalmát, művészetét és irodalmát tanulmányozták és kommentálták. Az „orientalizmus” kifejezést annak a lekicsinylő és lekezelő hozzáállásnak a jelölésére alkotta meg, amelyet keleti civilizációkkal szemben minden nyugati ábrázolási kísérletben felismerni vélt. Said szerint nyugati szemmel a Kelet a ködös tunyaság és a hóbortos álmodozás világaként jelenik meg, a nyugati értékekben tükröződő energia vagy iparkodás nélkül, ezért el van vágva az anyagi és intellektuális siker forrásaitól. A Kelet a „Másik”, amelynek homályos üvegében a nyugati gyarmatosító betolakodó semmi mást nem pillanthat meg saját ragyogó ábrázatán kívül.

Said emelkedett és kiváló prózában fejti ki tézisét, de egyben módszeresen megválogatott idézetekkel operál, amelyek a Kelet és a Nyugat találkozásainak nagyon szűk szeletét érintik. És miközben megvetéssel illeti a Kelet nyugati ábrázolásait, nem fárasztja magát azzal, hogy megvizsgálja a Nyugat keleti ábrázolásait, vagy hogy bármifajta összehasonlítást tegyen, amikor arról lenne szó, ki volt méltánytalan kivel. Ha így tett volna, akkor arra kényszerült volna, hogy egy olyan arab nyelvű irodalmat mutasson be, amely vagy teljesen elnyugatiasodott a kairói Nagíb Mahfúz módjára (akit1994-bn majdnem megölt egy késforgató iszlamista, és akit halála idején, 2006-ban fokozódó mértékben cenzúráztak), vagy amely hátat fordítva a nyugati kultúrának, visszavonul „a Korán árnyékába”, ahogy azt az Iszlám Testvériség vezetője, Szaid Kutb ajánlotta. Kellemes és nyugodt az a hely, ahova Kutb hívja olvasóit. De egyúttal sötét is. S jóllehet Kutbot nem cenzúrázta az egyiptomi hatóság, a tárgyhoz tartozik a tény, hogy felakasztották.

Edward Said olyan tudományos hagyományt támadott meg, amely jogosan tarthat igényt arra, hogy a nyugati civilizáció egyik valódi morális teljesítményének tartsák. A felvilágosodás orienta- lista tudósai olyan műveket hoztak létre és ösztönöztek, amelyek a nyugati örökség részévé váltak, Galland korszakos Ezeregyéjsza­ ka­fordításától kezdve Goethe Nyugat­keleti dívánján és FitzGerald Rubaiyat of Omar Khayyamján át Szymanowski Háfiz dalaiig, Mahler Dal a Földrőljéig, T. S. Eliot hindu könyörgéseiig és Pound konfuci- ánus ódafordításaiig. Ez a tradíció természetesen maga is egyfajta elsajátítás, sőt eltulajdonítás volt – a keleti anyag újraalkotása nyugati perspektívából. De miért is ne tekinthetnénk erre úgy, hogy ezzel megadjuk a kellő tiszteletet a Keletnek, nem pedig degradáljuk? Nem tudnánk elsajátítani mások műveit, ha alapvetően a „Mási- kat” látnánk bennük.

A keleti kultúrák valójában adósai nyugati tanulmányozóiknak. Amikor a 18. században Abd al-Vahháb megalapította az iszlám különösen visszataszító formáját az Arab-félszigeten, elégette a könyveket, és levágta azokat a fejeket, amelyek vele egyet nem értő gondolatokat tartalmaztak, Sir William Jones gyűjtött és le- fordított mindent, amit a perzsa és arab költészetből fel tudott lelni, majd Kalkuttába hajózott, ahol bíróként működött, és elindí- totta az indiai nyelvek és kultúra tanulmányozását. A vahabizmus ugyanakkor érkezett Indiába, mint Sir William, és késedelem nél- kül megkezdte a muzulmánok radikalizálását, azt a kulturális ön- gyilkosságot hirdetve, amelyet a jó bíró minden erejével próbált megakadályozni.

Roger Scruton: Iszom, tehát vagyok. Akadémiai Kiadó, 2011

i, emberi lények, akik egymás mellett élünk a versengés állapotában, tele vagyunk haraggal – haraggal, amely abból a resentiment-ból ered, amelyre Nietzsche figyelt fel, más szóval a megalázottságból, a dühből és a rombolási vágyból, ami a másik diadalának természetes következménye. A történelem megmutatja, mi történik, amikor egy karizmatikus vezetőt követő néhány átkozott bolond szabadjára engedi ezeket a nehezteléseit. Az embereknek ekkor áldozatra van szükségük, és az emberi létállapot jellemzője, sőt valójában az eredendő bűn bizonyitéka, hogy ha szükség van áldozatra, akkor megtaláljuk hozzá az áldozatot.

Mélyen legbelül mindazonáltal tudjuk, hogy neheztelésünk kifejezésre juttatásra nem szabadít meg bennünket tőle, és hogy a zsidók, a kulákok, a burzsoázia elleni erőszakos támadás nem fogja eltávolítani a mérget szívünkből, hanem csak növelni fogja az erejét. Csupán egyetlen dolog képes megtisztítani bennünket: a megbocsátás felkínálása és elfogadása, ami a gyűlölettől való megváltás, nem pedig egy azt ellensúlyozó erő. Ennek az egzisztenciális változásnak a szintjére egy példa emel bennünket, amelyet magunk elé helyeztünk, és ráruháztuk agressziónk teljes terhét, mindazonáltal részesülünk beleegyező szeretetéből.

Bűnünk benne foglaltatik a dolgok rendjében: állandóan velünk van, ezért a valódi megváltásnak az időn kívül kell történnie, egy vég nélkül megújított feloldozásban. A Megváltó az, akit példánknak választottunk, aki szent áldozat is, de aki meglepetésünkre megbocsát kínzóinak, és ezzel utat mutat nekünk, hogy megbocsássunk egymásnak. Áldozatát azonban meg kell ismételnünk, és nekünk magunknak is részévé kell válnunk. Az ilyen események, melyek a világban való létezésünk igazi misztériumát érintik, nem érthetők meg pusztán valamilyen teológiai tanítás vagy pszichológiai elemzés által. Más módon értjük meg őket, rituálé és meditáció segítségével. Megismételjük magunkban a Megváltó áldozatát, eggyé válunk vele, és felemelkedünk az egzisztenciális szintre -, ahol tartózkodik. 192. o.

Egy erjesztett ital, mint a sör vagy a bor, nem egyszerűen egy
adag alkohol, és hatását nem szabad összekeverni az égetett szeszes
italokéval vagy akár a koktélokéval. Az előző fejezetben azt
állítottam, hogy a lélek átalakulása a bor hatására egy másik átalakulás
folytatása, amely akár talán ötven évvel azelőtt is elkezdődhetett,
amikor a szőlőt leszedték a szőlőtőkéről. Amikor szánkhoz
emelünk egy pohár bort, valami eleven dolgot élvezünk. Mintha a
bor egy másik emberi jelenlét volna valamilyen társas összejövetelen,

és ugyanannyira az érdeklődés fókuszában van, mint az ott lévő többi ember.

Roger Scruton: Iszom, tehát vagyok. Akadémiai Kiadó, 2011

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: